Amilyen szorgosan írja regényeit Szávai Géza, én olyan szorgalommal olvasom azokat. Minden egyes kötete esetében újból és újból elcsodálkozom, honnét a rengeteg megírt történet, és a stílust folyamatosan magas szinten tartó energia, és mitől olyan jók a mondatai. Minden műve meglepetés, miként a legutóbb megjelent Harmincdekás Pistike színházi ruhája is az.
Nem regény, hanem elbeszélések gyűjteménye, koraiak és a közelmúltban keletkezettek is szerepelnek benne. Bármennyit is elolvastam a Szávai-könyvekből, korai írásait nem ismerem, a mostani gyűjtemény több darabja korábban meg se jelent, így módom se lett volna megismerésükre. Pedig ezek a pályakezdő munkák magukban hordozzák mindazokat az elbeszélői erényeket, amelyeket a szerző a későbbiekben tovább kamatoztatott. A Pont Kiadó fölismerte ezt a prózapoétikai folytonosságot, szemléltetésére 2014-ben elindította Szávai Géza pályakezdő műveit bemutató könyvsorozatát, amelynek első darabja a Kivégezzük nagyapádat regény volt, majd következett a Ragyog az ég, akár az aszfalt prózagyűjtemény, a mostani harmadik a sorban.
Már a címadás is talányos: hogyan lehet Pistike harmincdekás, és ha annyi, minek neki színházi ruha?
A kötet címét adó elbeszélés történetében egy fiatal, az első magzatot elveszített házaspár újra gyereket vár. A vetélés traumája és a várt szülés boldogsága között vívódó feleséggel a férj igyekszik minél bátorítóbban viselkedni, miközben kénytelen elfojtani saját rettegését. E bonyolult, és hiteles lélektani játszma közepette hosszabb idő után újra színházba mennek, és ez az esemény révén nyílnak meg igazán egymás előtt, a sodró lendületű történetben már legkevésbé érdekes a poén, hogy a magzat színházba járó öltözéke voltaképpen édesanyja teste.
A gyűjtemény darabjai a gyerekek, csecsemők köré sorakoznak föl, és gyanítható önéletrajzi megalapozottságuk is, mindaddig, amíg ki nem derül, nem kell sejteni, valóban autobiografikus tényszerűségű az elbeszélés. A Mozgólépcsők című szöveg narratív tétje, hogy az elbeszélő Szávai Gézának nevezi hősét, vagyis kijátssza önmagát az olvasó elé, egzisztenciális tétje pedig ötéves Eszter lánya gyanított agydaganata. A fiatal magyar író Romániában Bukarestbe kényszerült költözni családjával, mert ott még volt magyar óvoda és iskola, főként a magyarországi diplomaták gyerekeinek fönntartva. A család első gyerekét korán elveszítette, nagyon féltik Esztert. Amikor a kislánynál fölmerült az agydaganat gyanúja, Budapestre kellett vinni, mert Bukarestben az általános áramtakarékosság miatt nem voltak hajlandóak üzembe helyezni a diagnosztikai berendezéseket. A családot a hatóság együtt nem engedte külföldre, kétévenként csupán az anyát, vagy az apát. Most Szávai Géza utazott Eszterrel, de nem rohant vele a klinikára, hanem napokig élvezte, ahogy a lánya le-föl mozgólépcsőzik a városban, ami egyébként szűkölködött, de a mozgólépcső működött. Közben morfondírozott, és eltökélte, hogy amennyiben a diagnózis beigazolódik, nem hagyja Esztert szenvedni, atyai szeretettel magához öleli, és a Duna-hídról beleveti magát a jeges folyóba. A klinikán elkerülte Polcz Alaine rendelőjét, hiszen a tanatológus a gyógyíthatatlan gyerekek között dolgozott, noha jól ismerte őt is, miként férjét, Mészöly Miklós Kossuth-díjas írót. Már csak azt követően kereste fel őket, hogy kiderült, Eszternek semmi baja. Az 1983-ban játszódó, személyes érintettségből fakadó, lírai, de egyben érzelmileg letaglózó elbeszélésben hangsúlyosan jelennek meg a kor magyarországi és romániai körülményei, nincsen áram, víz, gáz, élelemhez alig lehet jutni, a bukaresti iskolában viszont a magyar diplomaták gyerekei tízóraira kapott paradicsommal és banánnal dobálóznak, ilyen gyümölcsöket a romániai gyerekek nem is láttak.
Amikor Szávai Géza odahaza végül elmondta tervét, hogy lányával együtt a Dunába öli magát, a felesége fölrótta neki, hogy arra nem gondolt, ezzel mit okozott volna számára.
Nem így a Pilátus elbeszélés hőse, akinek egyetlen fiát a székely becsület nevében és a részeg virtus hevében leszúrták a falusi bálban. Az öreg látszólag beletörődött a pótolhatatlan veszteségbe, ám amikor összehozta a sors fia börtönbe vetett gyilkosának gyermekével, alaposan számot vetett az odahaza nevelt baromfival, az aprócska vagyonnal, és úgy látta, a felesége ebből képes lesz megélni, fejszével agyoncsapta a gyermeket, akit saját unokájaként is el tudott képzelni, majd fölkötötte magát, elgondolván, hős lett volna, ha a fia börtönből szabadult gyilkosát üti agyon, de egy ártatlan gyermek gyilkosaként hol lenne helye a világban és Isten színe előtt?
Ez a pályakezdő, 1973-ban írt elbeszélés számomra a legmegrázóbb a kötetben, bár nyomban itt van mögötte a falurombolás mementója, a Fehér fenyők – aminek párhuzamos története Szerbiában is megesett a víztározó alá süllyesztett faluval, temetőjével, templomával egyetemben, meg ugyanitt áll a balladát újraíró Kőműves Kelemen kirekesztés-ellenességével, tragikus drámaiságával. Megrendítő, meg- és fölrázó történetek, a Pilátus például számomra Móricz és Sánta Ferenc elbeszéléseinek drámai mélységeit idézi. A későbben keletkezett, csecsemők köré font szövegek – amelyek szerint nem a vízözön, kéneső, vagy egyéb kataklizma lenne az emberi bűnök fizetsége, hanem a nemzőképesség elvétele, ami nyomán gyorsan kiveszne az emberiség, de Isten nem ebben a megoldásban gondolkodik, hanem az ártatlan csecsemőket bünteti bajjal, betegséggel és halállal, legalábbis megengedi ezek előfordulását – formai tekintetben Deák Ferencnek a szabadkai Népszínházban bemutatott kísérleti drámáit idézik meg előttem, a múlt század hetvenes éveinek elejéről.
Most viszont Szávai Gézáról van szó. Egy íróról, aki a kezdetektől vállalta magát elbeszélői pozíciójában. Részben föltárta önéletrajzát, miközben a székelyföldi mentalitás alapos ismerőjeként drámai mélységekbe ereszkedett. Szövegeinek mostani gyűjteménye ettől a recenziótól sokkal alaposabb elemzés(ek)re érdemes, sőt, állítom, egyes darabjait be kellene válogatni jeles antológiákba is. Immár nem csupán azt látom, meddig jutott írói önmegvalósításában, hanem azt is, hogy honnét indult.
