A boltív pillérei

Szávai Géza dilógiát (két kötetből álló művet) írt (író)barátairól, a Mészöly házaspárról. Elsőként Az életed Polcz Alaine – Asszony a hátországban címmel jelent meg az írónőre emlékező könyve (2021), majd 2022-ben a Mészöly Miklósról szóló visszaemlékezéseinek ugyancsak gazdagon fotóillusztrált kötete. A könyvekben különleges szerep és feladat hárul a fényképekre, azok vallanak legbeszédesebben az írások alanyairól, párosításuk az egymáshoz fűződő érzelmek mellett a társadalmi, részben szakmai kapcsolatok elmélyültségét is feltárják. A szerző újságírói és írói munkája során egyaránt bőven kamatoztatta rögzítés-mániáját, a szinte kényszeresen, de nem titkolt élvezettel tett feljegyzéseit, illetve készített fényképeit. A dilógia kapcsán köszönetét is fejezi ki a világ minden amatőr fotósának, mert ténykedésükkel segítik az események, személyek, hangulatok megörökítését, ennek révén a későbbi elemzésüket, értelmezésüket is. Ma már voltaképpen mindenki fotóamatőr, hiszen az emberek zömének zsebében, kezében, keze ügyében van a képfelvételekre alkalmas mobiltelefon. Egy, a közelmúltban publikált tanulmány szerint a fotózás mélyebben bevonja az élményekbe a fényképező embereket, mint a nem fotózókat. Ezt a meghosszabbított memóriából eredő, elmélyülő élményt szemlélteti Szávai Géza tapasztalata is. Tegyük hozzá, a Facebook-felhasználók napi kétmilliárd (!) fotót töltenek fel a közösségi oldalra. A mobiltelefon ideális eszköz a tapasztalt élmény elmélyítésére, a szakemberek szerint a mentális összpontosítást ugyanakkor nehezíti a hatalmas fotófelszerelés, a technikai bíbelődés. Szávai még fekete-fehér filmre exponálta megőrzendő témáit, a színes kép valamiféle forradalomként lépett be életébe, de mások felvételein soha nem tette szóvá azok technikai hiányosságait, sőt, új, hozzáadott értékként volt képes értékelni a felvételeken a bemozdulásokat, az életlenséget, mert azokból is inspiráló többletet volt képes kiolvasni, szerinte egy-egy fénykép beszédes lehet, akár egy regény.

A dilógia második része felől könnyebben értelmezhető a Polcz Alaine-t középpontba helyező összeállítás, amiben – elvárásaimhoz képest – túlhangsúlyozottnak tűnt a szerző által belevitt önéletrajzi matéria. Azon túlmenően, hogy mindkét szóban forgó kötet azonos oldalszámú, hasonlóan gazdag képanyagot tartalmaz, csak módjával alkalmaz anekdotikus elemeket, kiemeli Alaine és Miklós házasságát 53 éven át egybetartó, két pillérre alapuló, egymást támogató, egymás nélkül nem létezhető boltív-jellegét, hangsúlyozza a házaspár és a Szávai család közti két évtizedes barátság fontosságát a dilógia megszületésében.

Nem iker-monográfiáról van szó ugyanis, ezt a műfaji besorolást felejtsük el! A monográfia tudományos igényű, szakmai megközelítést összefogó mű, Mészöly esetében már megírta Thomka Beáta (1995), majd Szolláth Dávid (2021). Szávai pedig semmiképpen nem a tudomány, nem is igazán a művek, hanem az ÉLET felől közelített alanyaihoz, mindkét kötet címében ott szerepel az „élet” szó, ami figyelmeztet erre a törekvésre. Az életesség alatt senki se értsen pletykát, kibeszélést, anekdotázást, hanem a szerző és alanyai egymás mellett élésének módozatait és stációit. Ebből eredően, a dolgok, események megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a szerzőt és családját is előtérbe állító „elbeszélés”, a már említett életrajziság. Enélkül nemcsak megérteni nem lehetne, hanem el se lehetne beszélni a Polcz–Mészöly házaspár sajátos, mondhatni különleges belső életét és a külvilág iránti viszonyulásukat, megérteni magatartásukat és habitusukat. Az egymásra utaltság ilyen magas fokát nem a házastársi közösségben, hanem az egyéni életeken keresztül fogalmazta meg a szerző. A pár két tagját a maguk autonómiájában állította az olvasóközönség, a „T. Olvasó” elé, ami kissé képtelenségként hangzik, viszont működik, a többpólusú elbeszélés érzékletes képet nyújt a már említett boltívről.

Szávaiék és Mészölyék kapcsolata döcögősen indult, a romániai magyar író ugyanis mindössze kétévenként kapott kéthetes magyarországi tartózkodásra jogosító útlevelet, ilyenkor találkozhatott Miklósékkal. A nacionalista román diktatúrába szorult Szávainak és az enyhébbnek látszó külsőségek közti lefojtottságban élő Mészölynek azonos célja volt, ami egymáshoz kapcsolta őket, Szávai szóhasználatában: az „élhetni és írhatni”. Mindketten látták Közép-Európa jelenét, és régióban gondolkodva tenni akartak a jövőért, már amennyit az író műveivel tehet ennek érdekében (noha Mészöly belekóstolt a politikába is). Szávai Magyarországon megjelenő publikációihoz közösen találtak ki számára írói álnevet, a hozzá a legnagyobb titoktartás mellett eljuttatott gépiratokat Miklós helyezte el kiadóknál, később ez a konspiráció feleslegessé vált, amikor betegségük miatt Géza Magyarországra csempészte/menekítette feleségét és lányukat, a családegyesítést követően letelepedtek, Miklós rábeszélésére és anyagi támogatása mellett hétvégi házat vásároltak Mészölyék nyaralója közelében, majd megvalósították Géza és felesége, Ilona álmát, létrehozták a PONT Kiadót, valamint az írókat és műfordítókat tömörítő CONFLUX-programot. Szávai és Mészöly az évek során olyannyira kiismerte egymást, hogy szinte átláttak a másikon, így elszántan támogatták az irodalmi művek létrehozását, fordítását és népszerűsítését, amihez a programban résztvevőknek anyanyelvükön kívül ismerniük kellett egy világnyelvet, és bár egy nyelvet a régió lakóinak nyelvei közül. Ennek köszönhetően jutottak el Közép-Európa íróinak művei egymás országába, egymás olvasóközönségéhez.

A Szávai-projektek körül sokat beszélgetett a két barát, számba vették az „irodalmi élet” számos visszásságát, amellyel kapcsolatosan Szávai kikezdhetetlen meggyőződése, hogy nincs olyan, hogy „irodalmi élet”, meg „irodalompolitika”, hanem csupán egyéni teljesítményekből született irodalmi alkotások, és ezeknek a műveknek az idő lesz az értékmérője. Dilemmáik és vitáik egyik szegmense, ami ugyan szó szerint nem került be a kötetbe, de jelen van a beszélgetések hátterében, legegyszerűbben az alábbi idézettel szemléltethető: „Kortárs irodalmunk jelentős része megélhetési visszaélés a valódi irodalom nevében. Terjengős, érdektelen, merő elméleti képzelgések, ködből barkácsolt karakterek botladozása magyar szavakkal, de nem magyar nyelven írt kényszerprózában.” (Szentesi Zöldi László: A trágár Tempefői. Magyar Nemzet, 2022. december 28.)

Végül Miklós gáláns kalandjairól: szinte mindenki előtt ismeretes, hogy a szép férfinek tekintett Miklós nagy nőcsábász volt. Huszadik századi íróink közül ilyen volt a másik Miklós is, Szentkuthy. Neki a felesége, Eppinger Dóra elnézte s félrelépéseket, igaz, némi „széljegyzetek” mellett. Polcz Alaine ugyancsak eltűrte a megcsalásokat, és annak örült, hogy a férje egyetlen partnerét se ejtette teherbe, így nem hozott szégyent a házasságra, ugyanis neki nem lehetett gyermeke. Szávai szerencsére bölcsen hallgat Miklós viharos szerelmi életéről, hiszen: „ugyan mit adhatna hozzá szeretőinek tudományos (»doktori«) »feldolgozása« a Mészöly Miklós-i életmű élvezetéhez, értékeléséhez?!” (147)