Szűgyi Zoltán „új és régebbi versek” válogatásából mesterien felépített kötetének nyitó költeményében máris megfogalmazódik a ki vagyok?, honnan jöttem?, mi a dolgom ezen a világon? kérdése. Nincs ezen mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy tulajdonképpen egy lírai önéletrajzot olvasunk, ráadásul a szerző mindenkoron a gondolkodó és kereső emberekhez szól elsősorban. Az olyanokhoz, mint ő maga is. Központi témái az emberi értelmet meghaladó dolgok, mint amilyen az érzelem és a hit, és ezek által a lélek „elindítása”. Nemes lírájában nem törekszik a transzcendens értelmezésére és magyarázására, ehelyett megéli azt, a tapasztalatot pedig közvetíti az olvasó felé. Olyan költő vallomása, aki valahol élete delének tájékán lelte meg a belső békességet, és azóta is igyekszik ezt a versei által kivetíteni.
Szűgyi ezt a békét mint európai ember – saját bevallása szerint – egyértelműen a kereszténységben találta meg, ugyanakkor fiatalon, „keresgélő” korszakában ismerkedett a többi vallással is, és ez számomra a kötet verseiben is tetten érhető. Keleti és nyugati szemlélet találkozását vélem felfedezni poézisében – sokszor például urbánus környezetbe ültet olyan meditatív képeket, legyen szó akár szonettről, vagy éppen haikuról, melyek a japán költészetben a természet ölén foglalnának helyet. „Ég a föld. / Tükörben vak.”, olvasom egy helyütt – és mintha a Smaragdtáblába vésve látnám az eredeti, Hermész Triszmegisztosz-i szöveget, megtoldva Pál apostol levélrészletével. Mindez pedig azért rendkívül örvendetes és izgalmas, mert a vers, akárcsak a lélek, téren és időn kívüli, ugyanúgy, ahogy pedig a hit is vallásokon túli. A szerző pedig a hitében erős. A lelke valamikor elindult, és ha nyitott szívvel olvasod, a tiédet is elindítja. Ébred és ébreszt – a leghitelesebb művészi hitvallás.
A hitében erős; ugyanakkor esendő és emberi: és éppen ettől szerethető. Nem egy rigorózus, ellentmondást nem tűrő szent sorai ezek, sokkal inkább egy mérhetetlen alázattal rendelkező, az idők folyamán apránként igaz bölcsességre szert tevő költő magával ragadó gondolatai és lenyűgöző képek által kivetített érzései. A kötet oldalain végigvonul az emberlét fájdalma, az önmagát a mindenségben kutató lélek gyötrelmei, melyekből azért időről időre felsejlik a valami eljövetelének megérzése az ihlet által; mígnem a költő eljut az elcsendesedésig – amikor is megleli „egyetlen csepp csöndben a titkot”. Innen kezdve a kínok lassan felszívódnak, feláll a belső béke, majd a poéta megtalálja igazi hangját és önmaga helyét a világban.
A szív „munkájának” a költészetben betöltött szerepére különleges módon, rendkívüli érzékeltetéssel mutat rá a szerző: a köteten végigvonul egy versbe tördelt elektro-kardiogram, felette cím gyanánt pedig különböző nyelveken a „vagyok, aki vagyok” isteni önfeltárás/elleplezés. EKG. Szívütem, versütem. Ilyen egyszerű. Tágabb értelemben minden vers. (És zene és tánc és titok és feltárulkozás.)
Rendkívül sokat jegyzeteltem, még többet töprengtem mennyezetre szegezett tekintettel, miközben Szűgyi Zoltán lenyűgöző versválogatását olvastam. Végül pedig rádöbbentem, minden egyes soráról oldalakon át lehetne értekezni; egyetlen cikkben elemezni ezt a kötetet meddő vállalkozás. Többek között nem szóltam a változatos és sokatmondó madárszimbólumairól; a régi, mára az égiekhez megtért barátok és költőtársak megidézéséről; két part között két folyóról, melyek e világiak és túlvilágiak egyszerre, ahol minden megtörténhet, és minden meg is történik; a költőket szerénységre és alázatra tanító sugallatokról; a különleges „gyermekversekről”, melyek szállni tanítanak; a belső látásról és a külső nemlátásról; az elmúlás és feltámadás örökös körforgásáról a versekben (is); no meg persze a hit egyre mélyebb rezdüléseiről a teljesség felé vezető úton. Ehelyett megpróbáltam – ahogyan a költő is, minden tárgya esetében – a lényeget megragadni. Bocsánat, amiért csak dadogva és hadarva és kuszán sikerült ezt megtennem – de hát a hiteles líra egyébként sem magyarázható, elemezgethető. Szócséplés itt minden magyarázat.
Ó, ha versre verssel válaszolhatnék…
