Kiélesített képek Vigh Rudolf történetei. Megragadnak a képzeletben, folyton-folyvást visszatérnek, a történet szála újból és újból fölidéződik egy-egy bevillanó jelenet, felejthetetlen leírás, írói rajz hatására. A Forum Könyvkiadó kiadásában az idén megjelent memoárokat, portrékat, tárcákat is tartalmazó Öröknaptár című kötet Sorsok fejezetcím alá besorolt elbeszélései, novellái csak ízelítőt adnak e kivételes írói képességről, ami leginkább a költői vénával megáldott, lírai alkatú írókat jellemzi. Teljesebb képet akkor nyerünk Vigh Rudolf prózaírói munkásságáról, ha legújabb kötetét egybeolvassuk a szerző 2001-ben Visszaverődés címmel megjelent novelláskötetével, és nem utolsósorban a költeményeivel, amelyek egybefűzött kiadása egyelőre még várat magára.
Költői hasonlattal élve úgy tárulnak föl a visszaemlékezésben Vigh Rudolf történetei, mint a drága kincsként őrzött, felgöngyölített perzsaszőnyeg, melyet csak ünnepi alkalmakkor terítenek szét a földön, hogy megcsodálják gyönyörű mintáit és a mintázat mesteri összhangzatú egészét. Egy-egy bevillanó kép hatására így „göngyölődnek le” elraktározott emlékeink tárából Vigh Rudolf történetei. Ez a szavakból és mondatokból szőtt szőnyeg pedig nem csupán szemet gyönyörködtető, mértani pontossággal megszerkesztett mestermű. Ez a szőnyeg varázsszőnyeg, mely a képzelet szárnyán repíti vissza önmagunktól való elrugaszkodottságunkat a valósághoz. Ezen a ponton válik az irodalom irodalommá és attól is többé.
Vigh Rudolf több is, kevesebb a lírai alkatú írónál abban az értelemben, hogy benne a lírai alkat nem egy – sokak által nem kívánatosnak hitt – prózaírói elhajlás, hanem a költői látás termékeny jelenléte a prózában. Az Öröknaptár szerzői énje a költő éleslátásával szemléli a világot, az embereket, de novelláiban nem költőként, a vers nyelvén szólal meg, hanem a legigazibb prózaíróként. Legtalálóbban a rejtőzködő jelenlét kifejezésével jellemezhetnék e sajátos írói attitűdöt.
Azt gondolhatnánk, még mindig a költői hasonlatok talaján maradva, hogy ezek alapján e novellák és az Esetek fejezetcím alatt olvasható tárcák, tárcanovellák, tollrajzok – e kifejezett írói vénát igénylő újságírói műfajok – Vigh Rudolf tollából tarka színvilágban lépnek az olvasó elé. Az Öröknaptár jellemző színe ehelyett – ahogy a könyv fedőlapja is találó utalás erre – a fekete-fehér. Egyenes történetek és egyenes leírások ezek, mert a szerzőt elsősorban és mindenekelőtt az ember érdekli, az emberi felmutatása és az embertelen megmutatása, ezeket pedig a legkifejezőbben fekete-fehéren lehet ábrázolni.
Rejtőzködő jelenlét jellemzi a szerzői én mögött álló íróembert is, közszereplései, a szülőfaluról írt munkái nem önfényező megszólalások, hanem az álszerénység írói allűrjeitől mentes megnyilatkozások, amelyek a szülőfalu múltjának egy-egy érdekes fejezetét villantják föl, vagy a Kishegyesen született és élt írók „családfáját” rajzolják föl festőien éles képekkel, amely közismerten egy mély gyökerű és terebélyes, elszáradni nem akaró fa. Rajta kívül senki sem írt olyan – személyes tapasztalatokból táplálkozó – élő írói portrékat az „írók falvának” Németh Istvánon kívül legnagyobb íróiról, Csépe Imréről és Dudás Kálmánról, mint ő. Igaz, ezek az írók a Symposion-nemzedék színre lépésével bekövetkező irodalmi szemléletváltással lassan „kimentek a divatból”. E hatvanas évektől számítható szemléletváltás bizonyos értelemben Kishegyest is letörölte a vajdasági magyar irodalom térképéről, hogy a későbbiekben Papp p Tiborral, Aaron Blummal, Szerbhorváth Györggyel, Mirnics Gyulával egy új formában visszahelyezze arra a némiképp átrajzolt térképre. Ezután a kánont átalakító korszakváltás után ugyanis mások lettek az értékek és értékeltek ott, ahol vajdasági magyar irodalmat olvasnak – itt-hon és ott-hon egyaránt. Aki azonban nem az irodalmi divatirányzatok mentén, hanem más, időtálló, örökbe nyúló megfontolások alapján kíván tájékozódni, az az Öröknaptár Emlékek című harmadik fejezetében olyan közelségből ismerheti meg a hányattatott sorsú falusi béresből költővé érő Csépe Imrét vagy az emigrálni kényszerült, Magyarországon fordítóként ismertté vált Dudás Kálmánt, az egykori falusi patikust, mintha csak élőben találkozna vele.
Már ezért, a találkozás öröméért is érdemes elolvasni az Öröknaptárt.
