Az idei ünnepi könyvhétre időzített könyvújdonságok közül Tóth Krisztina Akvárium című kötete is gyakorta szerepelt a sajtóban megjelenő ajánló-listákon, mint egyik lehetséges sikergyanús kiadvány. Annál is inkább a figyelem középpontjába került a könyv, mert a népszerű írónő verseskötetek és novelláskötetek, illetve tárcagyűjtemény után regénnyel jelentkezett. Várható volt ez a váltás, hisz a könyvpiacon regénydominancia tapasztalható, a könyvkiadók még a „törzsköltőikkel” is igyekeznek könnyebben értékesíthető regényt íratni. A váltás Tóth Krisztina esetében azonban kevésbé meglepő, hiszen utóbbi, Pixel című novelláskötete már a regényműfaj felé tendált. A novellafüzér darabjai számtalan érintkezési ponton kapcsolódtak, s miként címadó novellájának hőse, a szerző maga is apró történetpixelekből kerek egészet igyekezett létrehozni.
Kontra Ferenc fogalmazta meg, hogy véleménye szerint minden író munkássága során egyetlen történetet görget maga előtt, s folyamatosan ezt igyekszik formába önteni. Tóth Krisztina esetében ez a maga előtt görgetett történet a mindenkori magyar kisember története. Az írónő hihetetlen precizitással lúgozza ki környezetünk ízeit, figuráit, hangulatait, jó ösztönnel ragadja meg a jellegzetest. Az általa ábrázolt élethelyzetek mintha a mindennapokról forgatott dokumentumfilm állóképei lennének, szereplői statisztái saját életüknek. Legyen az líra vagy próza, egyaránt hitelesen tud megszólalni bennük, hitelesen plántálja beléjük a kivonatolt jelent.
Legújabb kötetében sincs ez másként. Az Akvárium kegyetlenül őszinte vergődésregény. A második világháború utáni Magyarország kopott, kisszerű valóságának lenyomata. A sebeit nyalogató, veszteglő ország valóságáé, amelyben senki sincs biztonságban, és amelyben a kiúttalanság kivételével semmi sem biztos.
Hősei pincelakásokban, vedlett bérházakban tengődő kisemberek, „karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt élettől”. Munkanélküliek, kegyelemkenyéren élők, éhbérért dolgozók. A regény egyik kulcsmonológja az ő létfilozófiájukat fogalmazza meg: „Gazdag?! De hát mi szegények vagyunk! Aki szegény, abból sohase lesz gazdag. Sohase. Legföljebb csak olyan szegény, akinek van pénze. Ezt tanuljad meg!” A kitörési pontok is csupán látszólagosak: börtön vagy emigráció. A börtönviselt emberek mindenki szemében gyanús, rejtőzködő magatartása felér egy szégyenbélyeggel, s a disszidáltak gyökértelen, nosztalgiába kapaszkodó élete sem jelent valódi kiszabadulást.
A regény három generáció küzdelmes életét dolgozza fel, a nagyanya, az anya és az unoka életét. Három női sors: a változást nem igénylő, a változtatásra képtelen és a változás lehetőségétől megriadó nőké. Mindhárman róják hát predesztinált sorsköreiket, melyeket a szeretetlenség tesz még sivárabbá és ridegebbé.
„Ebben a regényben mindenki árva.” Árva, darabos, közönyös. Ezeket tekintik megélhető állapotoknak. A hős-statiszták nem együtt, hanem egymás mellett léteznek. A családtagok, rokonok, szomszédok, ismerősök – mind-mind hasonló séma szerint élik túl a mindennapokat, s közös tragédiájuk, hogy meg sem adatik nekik a kipillantás, a kizökkenés lehetősége. Kurta bánatcsonkok mindannyian, dacolnak a mállasztó idővel.
Az ő behatárolt, szűk, levegőtlen közegük maga az akvárium. Az ütött-kopott, eresztékein szivárgó üvegketrec, amelyben évek, évtizedek óta ugyanazon poshadt, spenótzöld víz bűzlik. Ők maguk a lakói, a falánk kis guppik, amelyek félvakon tülekszenek esténként az etetésre, hogy a felfalt szárított bolháktól jóllakottan süppedhessenek újra a dagonya mélyére, az ismerős langymelegbe. Libegő, málló testük jelzi csak, hogy számukra bevégeztetett. Haláluk is olyan jellegtelen, mint maguk mögött hagyott életük.
Tóth Krisztina ezzel a morbid párhuzammal igyekszik rávilágítani, hogy az adott időszak kisemberét miféle közeg „termelhette ki”, az adott időszak kisemberének életét miféle közeg nyomorította meg, hogy miféle szakasza volt ez a magyar történelemnek, amely még ma is nehezen dolgozható fel, pedig a kollektív tudattalant erősen befolyásolja. Az Akváriumban minden adott, ami csak egy jó regényhez kellhet. Súlyos téma, naturalista ábrázolásmód, izgalmas cselekményvezetés, pergő párbeszédek, szépen kidolgozott karakterek, a három egységre osztott szövegtest részei között gondosan kimunkált illesztékek. Irónia, fekete humor, helyzetkomikum, s a sorok között egy megbúvó válaszlehetőség is arra, hogy hogyan lehetséges ebből a végtelenített vergődésfolyamból kitörni.
