Darvasi László kiválóan ért a gyerekek nyelvén. Minden egyes, nekik szánt kötetében sikerül megütnie azt a hangot, és sikerül megtalálnia, esetleg kitalálnia azt a témát, amellyel képes felkelteni az érdeklődésüket. A 3 emeletes mesekönyv esetében sincs ez másként.
Mind szerkezetileg, mind tartalmilag figyelemre méltó a kiadvány. Újszerű, bár nem teljes mértékben újító, hisz, ha a Trapiti-regényekre vagy a Pálcika, ha elindul című mesekönyvre gondolunk, felfedezzük e legújabb kiadvány belőlük származó „ősmagvait”, úgymint a krimire jellemző történetvezetést vagy a töredékes szerkezeti tagolódást, valamint a tipikusan darvasis mesterjegyeket: az elmés szójátékokat, a bohókás nevű, eszement figurákat, a kiválóan árnyalt karaktereket, és a szórakoztatni akarás mellett az oktató, ismeretterjesztő szándékot. A szerző e kötetben meg is fogalmazza eme törekvését: „Ami az életben megtörténik, abból mese is lehet. És lesz is. A mesélés nem csak szórakozás. Nem csak rihegcsélés, röhögcsélés, kardozás, bajvívás, sárkánygyilkolászás, hamupogácsás gyerekparti. Mesemondás az is, hogy elmondjuk, mitől félünk. Mire emlékszünk. Mi volt rossz nekünk. Miként gondoljuk, hogy újra jó lesz nekünk. Szórakozunk is, meg talán tanulunk is.”
A meseregény újszerűsége részint a témaválasztásában rejlik. A divatos gyermekkiadványokra jellemző gügyögő, negédes mesevilág helyett Darvasi rendhagyó, „felnőttes” közeget teremt, amelyben vicces és játékos témák mellett komolyak, sőt súlyosak is szóba kerülnek. Kitárgyalja, hogy hogyan lehet kínozni egy könyvet, hogyan lesz a Művészet, milyen a magyar hajvándorlás, miért szomorú a Magyar Történelem, ki lehet-e egyenesíteni a Don-kanyart, hogy milyen az, amikor szépen élünk; de beszél az ötvenhatos forradalomról, a rendszerváltásról, összeesküvésről, árulásról, megtagadásról, betiltásról is. Ez utóbbi terminusok a mesék politikai felhangjára utalnak, hiszen Darvasi néhány politológiai alapfogalom értelmezése és a magyar őstörténet jelzésértékű bemutatása mellett aktuálpolitikai kikacsintásokat is tesz, egyben felhívja a figyelmet a leegyszerűsített, fekete-fehér szemléletmódon alapuló történelemértelmezés veszélyeire.
Mindezt természetesen „gyermeknyelven” teszi. Bámulatos ötletességgel és leleménnyel szövi egymásba lebutítottnak nem nevezhető, mégis egyszerűsített, a gyerekek világához idomított történeteit, amelyekben hol vicces, hol szomorkás, hol megdöbbentő események is szóba kerülnek, ilyen például a sárga csillagot kapó, majd „örökre elutazó” férfi esete kapcsán a holokauszt tragédiája.
A meseregény másik újszerűsége a szerkezeti, technikai komponáltság, mely a valóság, a mesebeli valóság és mesebeli mese dimenzióinak keverésében, összemosásában rejlik, illetőleg abban a bravúros szerepjátékban, melynek során Darvasi László szerzőből meseszereplővé válik, a készülő mesekönyv pedig mesehelyszínné, majd főhőssé avanzsálódik. Így lesz az éppen születő mesekönyvből ház, amelyet tengernyi mesehős népesít be, majd válik ugyanez a könyv gondolkodó, társalgó, emberi érzésekkel felruházott főszereplővé, ahogy az író úr, meséjének középpontjába kerülve, átváltozik varangyos mobiltelefonná. Mobiltelefon, internet, közösségi oldalak – korunk technikai vívmányai észrevétlenül szivárognak be meseelemekként a történetekbe, így cseppet sem meglepő például, hogy a kötet boszorkánya, Sámánova Pukkanova Jajneked állandóan fent van a Facebookon, mindenkinek csúnyaságokat üzenget, és bolhás, reumás vírusokat küldözget az ismerőseinek. A technika-beszivárgás szerkezetileg is tetten érhető a kötetben: az apró eseménypixelekből építkező történet ugyanis videojátékokra emlékeztető részecskék sorozatából alakul, szerveződik, az olvasó-játékos szintről szintre, emeletről emeletre lépegetve jut a Háromemeletes Mesekönyv Házban egyre feljebb, útja során nehézségekbe ütközik, segítők és ellenségek veszik körül, s nem kevés izgalom és kaland árán érhet végül célba. De a kötet szerencsére jóval több mesekönyvbe adaptált cyberkalandnál. Azon túl, hogy a szöveg szintjén gyönyörködtet, befogadási feltételeket is támaszt, lévén, hogy az értelmezéséhez szükségeltetik némi műveltség és előtudás. Ezek nélkül nehezen értelmezhető például a szójátékon alapuló, Gurulmadár nevű szereplő történetbéli jelentősége, ahogy a Kuruc Béla bácsi és Labanc Palika nevű karakterek jellemzői, viselkedése is.
A meseelméletekkel foglalkozókat és a mesekutatókat olyannyira foglalkoztató kérdésre, miszerint mi teszi a mesét mesévé, illetőleg hogy mitől lesz egy mese modern, mai gyerekeket megszólító alkotás, Darvasinak kézenfekvőnek tűnő válasza van: az őszinteségtől, a tabuk kerülésétől, és attól, hogy szerző és olvasó egyaránt komolyan vegye, amit ír és amit olvas. „A mesék nagyon komoly dolgok. Véresen komolyak. Ha a meséket nem vesszük komolyan, az életünk annyit se ér, mint egy kidurrantott papírzacskó” – vallja. A komolyságon túl persze a játékosság és a fantázia terepe kell, hogy maradjon a mese, hisz ez a műfaj épp a határtalanság és a szárnyaló képzelet nyomán vált azzá, ami. Ennek köszönhetően vált emberközelivé, befogadhatóvá, Darvasi szóhasználatával élve: elfogyaszthatóvá. Merthogy szerinte a jó mese szőröstül-bőröstül elfogyasztható. Meg lehet enni nyersen, sütve, főzve, párolva. Vagy feldolgozva is fogyasztható. Ledarálva, megborsozva, fokhagymával megspékelve. Csak rá kell kenni a valóságra, és finom lesz. Faljuk hát fel! Háromemeletnyi ínyencség. „Hami. Böfi. Bocsánat.”
