Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében kalandos utazásra invitál. Visszakalauzolja olvasóit a negyvenes és a hetvenes évek Budapestjére. Történelmi, kultúrtörténeti, ha úgy tetszik: zenei utazás is ez, hiszen Bereményi egész alkotói eszköztárát bevetve hozta létre regényének tereit, formázta meg szereplőit, árnyalta az ábrázolt évtizedek szellemi profilját.
A regény egyik szála a negyvenes évek Magyarországára vezet vissza. Afféle „egy nap az élet” miliőbe, melyben az ember megpróbál minden egyes napot úgy megélni, mintha az utolsó lenne. Háborús megrázkódtatások, politikai emigráció, bizonytalanság és távlat nélküliség. Ebben a helyzetben egy gyönyörű, zsidó lánynak valami „csodálatosan mély érzésbe” való menekülésen kívül aligha lehet más mentsvára. Vadnai Éva, vagy ahogy a körülötte tobzódó aranyifjak nevezik: Bébi – a magyar főváros éjszakai életének legyvágyottabb szépsége. Kérők hada lebzsel körülötte, ő mégis a legelérhetetlenebb férfiba, egy zárkózott, kimért nyárspolgárba habarodik bele, sodródva ezzel közös tragédiájuk, a gyűlöletszerelemben való megsemmisülés felé.
A regény másik szála a hetvenes évek kiábrándult, szorongó, korlátok közé szorított magyar közegébe vezet vissza. Abba a társadalomba, amely a háborús generáció utódjaként képtelen feldolgozni a hátrahagyott évtizedek hozadékát, s túlélési receptként, jobb híján, a rendszerrel szembeni lázadást, valamint a konvencionális gondolkodással és magatartással szembeni ellenállást alkalmazza. E kor szülöttje Dobrovics, a pályakezdő író, aki önjelölt nyomozóként kutakodik régmúlt történetek, események között, és kezdi összerakosgatni egy kusza családtörténet szertehullott darabkáit.
Bereményi Géza sebészi pontossággal illeszti egymáshoz regényének idősíkjait, adagolja információ-mozaikjait. A kötet kétharmada feszes, izgalmas szöveggörgeteg, melyben mellékszálak és mellékszereplők sokasága hivatott arra, hogy hiteles közeget teremtsen egy szerelmi történetnek. Ha úgy tetszik: egy magyaros blues-sztorinak, ugyanis a Bereményi-regény – szomorkás, bánatos felhangjával, szociális érzékenységével – kísértetiesen emlékeztet a Magyarországon épp a negyvenes években megjelenő, majd a hetvenes években meghonosodó blues zenei műfaj szöveg- és érzésvilágára. Vadnai Bébi története egy sajátos blues-ballada, amely nemcsak két ember egymásra találását, hanem kettejük sorstragédiája mellett egy ország és több generáció sorstragédiáját is „megénekli”.
E fősodor mellett tucatnyi melléktéma vetődik fel. Leghangsúlyosabb közülük az abortusz, a családnélküliség, a szülőkeresés, a zsidóprogram, a koncepciós perek, a besúgás és az elvándorlás kérdése, amelyek áthatják és befolyásolják a magyar társadalmi folyamatokat, ahogy a regénybéli eseményeket is. Talán épp ez a tematikai tarkaság eredményezi, hogy a kötet végére érve úgy érezzük, a szerző szétszórta a fókuszpontokat, sokat akart elmondani egy szuszra. Ráadásul túl is méretezte alkotásának keretét, ugyanis a kezdetben érdekfeszítő regény harmadik harmadára elfogy a feszültség, vontatottá válik az elbeszélésmód, felületessé, széttartóvá válnak a párbeszédek. A mellékszálak elvarrásának, illetőleg a szerzői eszmefuttatásoknak a terepe a befejező harmad. Tudatregénnyé módosul az addig kalandregénynek tűnő alkotás. Még a kétségkívül fajsúlyos monológok is felhígulnak e laza szerkezetű levezetésben, a végére hagyott „jampi performansz” pedig idegen elem, elidegenítő effektus a szövegtestben.
Bereményi Géza a Vadnai Bébi megírásakor magasról indított és idő előtt lesiklásra fogta. Kár, mert az igényes nyelvezet, a kiváló szerkezeti felépítés, az élővé varázsolt szereplők, s maga a jól kidolgozott alaptörténet mestermunka.
