Keressünk egy tátongó lélekmélységet! Szőjünk bele egy pókhálót, majd játsszuk el ebben a ragacsos, olykor nyúló, olykor feszülő csapdában egyszerre a pók és a vergődő légy szerepét! Vajon mit hozhat egy ilyen kettős, összeolvasztott szerep, az ellentétes látószögek egybefonódása? Mit hozhat egy fiatal költő első verseskötete, aki egy hasonló, egymásba ragadó, mégis kusza fonalakká táguló, többsíkú világgá alakuló bizonytalanságban szocializálódott? Mi lehet a mondanivalója?
Antalovics Péter, az újvidéki Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2012. évi nyertese, költő, aki egy beazonosíthatatlan jelenből szól az olvasóhoz: „csendes éj, borzalmas éj, / sokkal bátrabbnak kéne lennem, / ha már a szabadba zártak. (az oroszlán álma)
A régi irodalmi kereteket, szabályokat minden irányban szétnyirbáló vagy figyelembe venni nem akaró kortárs írók világában nemrégiben egy újabb irodalmi csapóajtó tárult fel, és nyitható ki egy nyugat-bácskai fiatal költő első verseskötete által. Témáiban a költő a mindinkább gyökereit vesztő lét folyamatosan változó területére lépett Örökszoba című kötetének minden versével, azaz minden vers-szobájával. A verseskötet egy sajátságos, képlékeny falú szobákkal bíró hotelként, keleti karavánszerájként, lepukkadt lebujként, vagy egy rejtélyes kolostor különálló celláiként is értelmezhető, melyben olyan versterek (szobák) nyílnak meg, amelyekben kiforrott, mély létmegállapítások, rejtett, csak pillanatokra megvilágított szóvilág-zugok, váratlan lét-összefüggések döbbentik meg, ébresztik fel, riasztják el vagy mámorítják meg a gondolkodó versolvasót. Az elsőkötetes szerző fiatalsága elképesztheti az idősebb olvasókat, ugyanis leírásaival, megfogalmazásaival, szópárosításaival metszően pontos életélményeket, létkérdéseket, borotvapenge élű, fájó érzéseket, gondolatokat, kételyeket fogalmaz meg, olykor nyeglének is tűnő nyelvezettel, és pont ezen ütköztethető kettősségből adódik a kérdés, hogy mennyire tudatos vagy ösztönös a költő költészete? Amennyiben tudatos precizitásból fakad e költészet nyelvezete, stílusa, formavilága, akkor ezt a tudatosságot határozottan tovább kell ápolnia és fejlesztenie a szerzőnek, ha viszont megnyilvánulásaiban ösztönös hátterű, akkor Antalovics Péternek ezt az őstehetséget kell őriznie és továbbformálnia önmagában. A legvalószínűbben a kettő ötvözetéről beszélhetünk.
Antalovics Péter első kötetének versei a kortárs versek ma már nem egységes terében, hanem inkább sokszínű mozaikvilágában foglalnak el határozott helyet, a folyamatos jelenben játszódó versek olyan egyedi hangnemet ütnek meg, amelyek lehetővé teszik az olvasó számára a csattanók továbbgondolását, akárcsak a fiatal költő további fejlődésének, nyelvi világa szétágazásának, mélyülésének útját is. Ugyanúgy, mint ahogy az a kortárs irodalomban manapság túlnyomóan trendi, ő is a belső világból kifelé vagy a belülről még beljebb tekintő költő. Verseiben a mai túlinformáltság kényszerképzetein széttöredezett világra, a végtelenségben szárnyaló, de pont e határtalanságtól megrémült, túlelégült lélekre összpontosít. A versekben megjelenő lélek, annak ellenére, hogy biztos támpontokat keres, kapaszkodók után vágyakozik, ugyanúgy fél a biztos fogódzóktól, mint a mérhetetlen űrtől. Az olvasó ebben a csalafinta világban bolyonghat a pontos megfogalmazások és a zűrzavaros érzések hullámvasútján ülve. A költő verseinek nyelvezete attól sajátságos, hogy a folyamatos jelen gondolatait, helyzeteit, érzelmeit ragadja ki, és mondanivalójával a kezdet és vég nélküli időtlenséget érzékelteti, továbbá olyan határozott határozattalanság, lehetetlen lehetségesség és nyelvi humor jellemzi, amitől a költő teljesen önmagára hasonlít, mégsem lóg ki kortársai közül.
Ki az, aki ma verset ír, és miért ír verset? Ki az, aki ma verset olvas, és miért olvas verset? Ki az, aki manapság verseskötetet ad ki, és miért teszi ezt? Azok, akik csak blöffölni akarnak? Vagy talán mégis, igenis igény mutatkozik a versírásra, a versolvasásra, a verseskötetek kiadására ebben a blöffre blöffölni világban? A költő pontos választ ad erre. Szerinte ebben a világban mindenki egy láthatatlan, megfoghatatlan biztos pontra vágyik, amelyiktől azonban bármilyen irányban, bármekkora távolságra, bármikor elrugaszkodhat. Ez a verseskötet is egy ilyen pont lehet az olvasó számára. Antalovics Péter a következőképp fogalmazza meg mindezt a (hogy vissza) című versében: „…el kell tűnni, mint egy fénykép. / körvonalak nélküli levegővé lenni. azon a napon, / amikor nem vagyok önmagam, valami meghasad.”
A költő a saját belső világát formálja költészetté, önmagából önmagához szól, egyszerűen, sallangoktól mentesen, néhol kínosan kitárulkozva, ám ez az „őszinteség” az, ami magával tudja ragadni az olvasót, amennyiben hasonló érzéseket, viszonytorzulásokat élt át. Ebből kifolyólag a költő nem a könnyed világra éhes emberekhez szól, ám azok is megérthetik, célközönsége az igényre éhezőké. Verseivel irodalmi korlenyomatot rótt az időbe. Aki „bírja” ezt a bizonytalanság-elemzéses, sajátságos létcincálást, az remekül szórakozhat az Örökszoba verszugaiban, és itt-ott vajdasági térélményekre is bukkanhat.
A kötet tartalmi értékét tovább fokozza a grafikai humor és kreativitás. A Zomborban született Davor Gromilović festő munkáját felhasználva, Sirbik Attila és Sütő Anna műszaki szerkesztők munkájukkal a könyvet esztétikailag szerethetővé, kissé „bogarassá” tették, lehet, hogy tudattalanul, de viccesen utalva a fiatal felnőttkorral járó olykori szétszórtságra.
