Költőien derűs, egyben drámaian tragikus történeteket beszél el könyvében Mezey Katalin. Noha három, elbeszélésekre tagolt, terjedelmesebb szövegegységet fog egybe a kötet, alcíme szerint elbeszéléseket és kisregényeket, én inkább kihagyásos mozaikregénynek nevezném, hiszen az 1940-es évektől 1968-ig ívelő történetszálak elbeszélője voltaképpen ugyanaz a személy, még ha időközben megváltozik a neve és a kora is. A körötte megjelenők újra és újra fölbukkannak, a Kidöntött kerítés két ciklusában és az Ég a város elbeszéléseiben állandó szereplőként, az Ismernek téged fejezeteiben pedig váltakozva, hol fő-, hol mellékszereplőként. A közel harminc év történései egymáshoz kötötték a szövegekben megjelenített embereket. Egyfelől a családi összetartozás nemes fonadékával, másfelől a többszörös kiszolgáltatottság gyalázatos hálójával.
A Kidöntött kerítés elbeszélő hőse a 2–5 év közötti Zsuzsika, szereplői meg bátyja, Laci, anyjuk, apjuk, nagyanyjuk, a családi vállalkozás, a kertészet környékén megfordulók. Ezekre lát rá a világgal ismerkedő kislány, és ennek megfelelően behatárolt az események tere is, a kertészet, ahol a szülők dolgoznak, a Júlia utca és a Szilágyi Erzsébet fasor sarka, a Torockó tér.
Az elbeszélő természetesen felnőtt fejjel gondolkodik, ám igyekszik úgy látni – rekonstruálni – magát a történetekben, mint amilyen annak idején volt, lehetett, így őrzi meg hajdani érzékenységét, az ismeretek hiányából fakadó naivitását, fizikai és szellemi perspektíváját. Narrációja lírai regiszterével a pontos megfigyelések ábrázolása párosul, legyen szó akár egy gesztus, egy látvány, egy urbánus térség, egy családi fotó leírásáról, vagy az egykori párbeszédek újraéléséről.
A kislány által elszenvedett apróbb sérelmek mellé a fejezet második ciklusában súlyosabb méltánytalanságok, sőt tragédiák kerülnek a múlt század 40-es, 50-es éveinek lenyomataként, a szülői ház lebombázása, frontszolgálat, hadifogság, az ávó, a disszidálások, a kenyéradó kertészet államosítása… Ez a ciklus az apa kis- és nagymotorja köré szövődik, miközben szociográfiai elemekkel illusztrálja az ötvenes évek világát, a mindenre rátelepedő rettegést, hogy bárkit bármikor bármiért elhurcolhat a hatalom, maszekolásért, egy jobb motorkerékpár birtoklásáért, véleménye miatt, vagy csak úgy.
Az Ismernek téged kisregény elbeszélője már felnőtt, a hatvanas évek második felében pályakezdő fiatalasszony, a történet helyszíne nem a főváros, hanem egy bányaváros, ahonnét az elbeszélés perspektívája az 1968-as prágai tavasz eseményeiig ível, viszont még mindent átjárnak a beidegződések, a kiszolgáltatottság, az állandó rettegés, a gyötrő emlékek, a folyamatos megfigyeltség, az őszintétlenség, mindaz, ami megnyomorítja a szellemet, illetve mindaz, amivel ellenőrizni és fegyelmezni lehet az embereket. Fiatalasszonyról lévén szó, természetesen van ebben a kihagyásokkal elbeszélt történetben szerelem, család, féltékenység, válás, megidéződnek a rokoni szálak. Itt már sokkal összetettebb a narráció, néha nagyon kell figyelni, hogy voltaképpen ki is beszél a szövegben, mert a narrátor szólama egyszerre csak átvált egy megidézett személy szólamába, aki alig valamivel korábban mindössze csak említésre került, aztán meg már elbeszélő hőssé avanzsált. A történetbe bevont hozzátartozók, rokonok, munkatársak mind-mind hordozzák a maguk keresztjét, befonja őket a világháború, és 1956 tragikus árnya, személyes és kollektív katasztrófák sora, ami szinte nem is emlékként, hanem folytonosan jelen lévőként veszi őket körül. Az elbeszélő hősnőben a Prágában tett hivatali útja során tapasztalt lelkesedés kelti fel a reményt, hogy másként is lehet élni, mint addig, bár hivatali kollégái ezt másként látják, és miként odahaza hamarosan szembesül vele, a szocialista tömb is másként gondolta.
A fiatalasszony eszmélésének koronája, amikor a munkahelyén ráállított besúgó, egyébként jótevője és védelmezője (fenyegető) vallomása során fölvilágosítja: „Tudd meg, hogy az egész országban minden munkahely úgy van megszervezve, hogy minden tíz emberre jut egy spicli. […] Lenn a bányában is, meg fent a minisztériumban is, meg az Isten csudájába, ott is. Nagy pénzekért, ezredes elvtársak lapátolják a szenet, és jelentenek a helyzetről.” Valahol itt vége is szakad a mozaikregénynek, a könyvnek. Az emberi hányattatások történetének viszont nem.
A kötet első borítóján, Oláh Mátyás László rajzán egy korosabb férfi egy ház egész falát cipeli a hátán, mintegy jelképesen, mintha a múlt sötét árnyainak megtestesülését cipelné. A gyermeki derű és a fiatalkori optimizmus mellett éppen erről szól ez a könyv.
