Ferdinandy György néhány könyvét elolvasva újabb művei már régi jó ismerősként tessékelik be az újra és újra érdeklődő olvasót a szerző magánszférájába. Felvetődik a kérdés, ugyan mitől marad érdekes, olvasásra sarkaló egy többnyire első személyben elbeszélt önéletrajz. A magam esetében három indokot is találtam.
Ferdinandy a magyar történelem XX. századi második felének a tanúja, elszenvedője. Tapasztalati világa leülepítette benne a II. világháború veszteségeit, 1956 sorsfordító esztendőként szakította ki honfitársai közösségéből, hogy onnantól nyugati egzisztenciát teremtsen magának, elindítsa többlaki életformájának kialakítását, egyben teret nyitva az „önmagát újraszülő idegenség” tapasztalatának. Elbeszéléseinek intim szférája országok, sőt, kontinensek történéseit és embereit szálazzák történetekké, hozzák az egzotikumot testközelbe, és emelik a mindennapit valami módon rendkívülivé.
A másik ok kevésbé tapasztalati, mint inkább alkati jellegű. Szerzőnk ugyanis íráskényszeres megszállottsággal jegyzi le élettapasztalatait, szinte naplószerű pontossággal és egyszerűséggel, az öncenzúrát kiiktató őszinteséggel, történetei mindig maga köré szövődnek, de az elbeszélések horizontja – a legapróbb közbevetések vagy momentumok révén – szociográfiai-politikai kordokumentumok helyett álló visszaemlékezésekként szervesül a szövegben.
A harmadik ok, amiért szeretem Ferdinandyt olvasni, stiláris jellegű. Ugyanis keresetlenül egyszerűen, megfontoltan ír. Narrációja közvetlen, egyáltalán nem szikár, de nem is stilizált, vagyis tárgyától nem elvonatkoztatott, intim, szellemes, s mint ilyen, megkapó. E három tényezőből következően olvasom az újabb Ferdinandy-köteteket, annak a meggyőződésemnek ellenére, hogy az elbeszélt életrajz minden sarkalatos pontját ismerem, újat már aligha mondhat nekem a szerző. Akkor meg mégis miért? Azért, mert az ember életében nem csupán sarkalatos pontok, sorsfordító pillanatok, meghatározó események vannak, hanem ezeket történetek sorozata kapcsolja egymáshoz, miként a finomszemcsés föveny tölti ki a kagylóhéjat, a kavicsok közét. A nagy események árnyékában megbúvó epizódokat hozza elbeszéléseivel napvilágra e remek elbeszélő.
A francia asszony című kötet alcíme novellafüzért ígér, ám a mű sokkal kompaktabb, és sokkal inkább regényként olvasható. Bő két évtizeddel korábban jelent meg szerzőnk A francia vőlegény című kötete, előbb úgy gondoltam, annak az ikerkönyve a mostani, de mégsem. A regényként olvashatóságról nehéz lenne meggyőznöm bárkit is, aki tudja, hogy a kötetben 1963 és 2012 között született szövegek szerepelnek, hiszen ennyi idő alatt alaposan megváltozik az ember élmény- és tapasztalati világa, nyelvi készsége, stílusa, életritmusa, szemlélete, véleménye, hogy aligha születhet a különböző periódusokból kiemelt szövegekből egységes mű. Pedig bizony mégis, annak ellenére, hogy a realista elbeszélések közé szürreális dialógus és tárgyszerű naplóbejegyzést imitáló írás is került. A könyv egyszerűen nagyon ki van találva, szerkezete formálisan is erre utal, az elbeszélések három ciklusba sorakoztak, és bevezető, illetve kivezető szöveg fogja őket keretbe. Ettől viszont fontosabb szerkezeti elvet tükröz, hogy az elbeszélések nem születésük időrendjében kerültek egymás mögé, hanem a történet belső ívének megfelelően, és ez az ív mentén olvasható regényként a kötet.
Ha már regény, talán illene az elbeszélt történetről is szólni, nem többet, csupán annyit, hogy egy lángoló szerelem egymást elemésztő lobogását kísérhetjük benne végig, a hosszú éveken át, fájdalmas őszinteséggel írt elbeszélések sora két ember drámájának lenyomata. Az elbeszélő és Clo különös, végül egymás sorsát elrontó kapcsolata, házassága, majd válásuk mikroszkopikus élességgel, kendőzetlenül jelenik meg az olvasó előtt, noha az elbeszélő küszködik az őszinteség követelményével: „Azon kapom magam, hogy szégyellem leírni a dolgokat. Pedig másképpen ezt nem lehet.” (21.) „De vajon irodalom-e még, amit művelek. Néha elfog a kétség. Szép-e így, lemeztelenítve a durva igazság?” (201.)
Lehet-e szép egy tönkrement szerelem kulisszatitkainak kiteregetése? Lehet bizony, csak az írásom címében idézett időbeli távolságra van hozzá szükség, amely az egykori indulatok helyébe az elfogadást és a szellemességet helyezi.
