Szögi Csaba legfrissebb verseskötete is szorosan kapcsolódik ahhoz a személyes lírai világhoz, amit a szerző utóbbi néhány kiadványában részben, de a legutóbbi kisprózakötetében már konkrétan tetten érhet az olvasó. Szögi költői világa egy olyan változatos világ, amelyet szivárványszerűen színes, szerteágazó, mitikus és meseszerű elemek éltetnek, amelyek egy látszólag kaotikus egységbe szervezik egymást. Ezt a változatos világot ugyanakkor paradox módon le lehet vezetni néhány olyan alapelemre, amelyek egymásra hatása folyamatosan működteti kisebb-nagyobb eltéréssel a szerzőnek az összes eddigi szövegében való megnyilvánulását. Nem véletlenül neveztem meg éppen költői világnak ezt a rendszert, hiszen költő/írónk eddigi kiadványainak fényében láthatjuk, hogy voltaképpen bármilyen formát választ magának a prózától, a versen át a zenére írott dalszövegig, folyamatosan egy olyan költői szentimentalizmus által meghatározott poétikus világot tár a szövegek szintje mögött elterülő térben elénk, amelyik folyamatosan megmutatkozik műfajtól, formától függetlenül.
Az előző kötetét azért hozom közvetlen kapcsolatba a legújabbal, mert az azokban olvasható „egyslukkos fényképnovellaként” aposztrofált lírai kisprózákat egyetlen nüánsz választja el a jelenlegi verseskötet szövegeitől, amely verstömb olyan prózai líra, amelyet csak egy szerkesztésbeli, megformálási gesztus választ el az előzőtől. Ha történetesen ezt a formai csekélységet félretesszük, mindkét esetben ahhoz a lírai világhoz érkezünk meg, amit témától függetlenül, Szögi Csaba legtöbb szövegében textualizál. A verseskötet három fejezetre oszlik, amely fejezetek magukban egy-egy különálló entitásként funkcionálnak. Azzal, hogy ehhez a Szögi-féle lírai világ lényegéhez éppen a harmadik áll legközelebb, amelynek címe közvetlenül kapcsolódik az eddig elhangzottakhoz.
A Prózametamorfózisoknak nevezett harmadik fejezet voltaképpen olyan hosszúverseket tartalmaz, amelyek prózaként is megállnák a helyüket, viszont versekként szerkesztve még hatásosabban működtethetők tartalmi szempontból. Több ponton is fontos megjegyezni, hogy nem véletlenül kezdtem a sort az utolsó résszel. A harmadik rész egyrészt számomra a leghatásosabban működő fejezet, lévén az a Szögi-féle költői aura, ami a szövegek mögül hat, az ebben a fejezetben mutatkozik a legintenzívebben és a legtisztább formában. A hat verset tartalmazó halmazt többször át és átjárva, az volt a legerősebb benyomásom, hogy mintha ezek a versek már-már kényszerből kaptak volna címet és oszlottak volna föl ezáltal kisebb részekre, felbontva a Szögi-világra olyannyira jellemző „Egyet”, vagy „Egészt”. A teljes fejezet akár teljes mértékben mozgatható egyként is, ami egy csöppet sem vesz el a versek esztétikai értékéből.
Szögi egyik, ha nem a legnagyobb erénye, hogy az évek során egy olyan személyes mitológiát kerekít(ett) maga köré, amelyből folyamatosan táplálni tudja szövegvilágát. A hamvasi hagyomány, a Weöres-féle elementáris/játékos költői világ, a beatek, különösképpen Ginsberg, Burroughs és Bukowski, a hatvanas években létrejött new age-dzsel kapcsolatos művészeti és társadalmi formák, a sámánista punkzeneként aposztrofált rétegzenei stílus magyar és külföldi képviselőinek szimbólum- és formavilága, a főként keletről érkező vallások, pontosabban azoknak a múlt század második felében nyugaton elterjedt popváltozatai, és így tovább, mind-mind olyan hatások, amelyek összefüggésben állnak egymással és melyek működését olyan közös (ős)elemek biztosítják, amelyek bizalmas kapcsolatban állnak Szögi Csaba személyes mitológiájával és ennek folytán természetszerűen állandó/változó (lírai) világával is. Ez az a világ, ami a harmadik fejezet egészéből a maga tisztaságában ránk köszön.
A verseskötet első két fejezete (látszólag) nincs közvetlen kapcsolatban sem a harmadik résszel, sem egymással. A Túliratok című második fejezet négy olyan verset tartalmaz, amelyek más költők szövegvilágának fragmentumaira adott válaszként formálódó verses szövegek. Mindez egyfajta alkotói módként, gesztusként izgalmas lehet, ugyanakkor költőnk „túliratai” áttételesen ugyan, a protoszöveg által irányt adva, ugyanazt a világot hozzák, amit a harmadik fejezetben is közvetlenül kapunk. A Versekre keresztelt első fejezet öt szövege már előzőleg különböző vajdasági irodalmi folyóiratokban publikált szövegeket tartalmaz, amelyek magukban hordozzák Szögi izgalmas és kevésbé mozgatható elemeit is.
Szögi Csaba harmadik verseskötetének (szöveg)világához többek között annak eredetisége, kompromisszummentessége, enyhe szubverzivitása vonzhatja a befogadót, ezt kompromittáló hatásként pedig az a néhány megoldás hathat, ami versnyelvi szinten érhető tetten néhány helyen. Mindezek felett Szögi Csaba szövegvilága, az 1997-es debütáló Költőfogyatkozás óta egy olyan elemmé nőtte ki magát a kortárs vajdasági magyar irodalmi palettán, amit semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk.
