Már Benedek Miklós első, Nem indul hajó című kötetében is szembetűnő volt a líraiatlan versek nagy száma és az a fajta nyelvi szikárság, amely a fiatal magyar költészetben leginkább az újholdas hagyományra építkező újkomolyság tagjainál ismerhető fel. Noha az egyszerűségre való törekvés a Sinkó-díjas szerző nemrég megjelent második könyvét is jellemzi, annak darabjai novellaszerű építkezésükkel és epikus szerkezetükkel szétfeszítik a lírai műnem kereteit. Az ily módon prózaversekké alakult szövegek akár a posztháborús nemzedék felnőtté válásának verses regényeként is olvashatóak.
Benedek Miklós gyakran alkalmaz gyermekelbeszélőt, hogy vele mondassa ki a természetesnek vett hétköznapi abszurditásokat. A Mocskos reggel például az egész napos sorbaállás árán megszerzett hús sárba tiprásával egy, a nyolcvanas években születettek számára ismerős teret idéz fel: a háborús hátországot, a szirénák hangja miatti bénultsággal, a hegedűórán kapott, a bombázások megkezdéséről szóló hírrel és a karácsonyi műsor próbáján a Szerémségbe besorozott apjuk miatt síró lányokkal együtt. A traumatikus élmények mintha pillanatfelvételekként égtek volna bele a lírai én emlékezetébe, erőteljes képiségükkel hatnak a befogadóra.
És hogy milyen ez a (de)generáció? A benedeki magánmitológiából kivonatolható válasz szerint olyan, mintha egy kihalóban lévő népcsoport utolsó képviselője lenne egy Istentől elhagyott, sámánok uralta vidéken, örökös fenyegetettségben élve a szomszédos barbár törzsektől. Ez a posztapokaliptikus látomásokkal átitatott couleur locale egyetlen elfogadható túlélési stratégiaként a mintha-létezést kínálja fel. Ha valaki meg akar maradni ezen a tájon, alakváltónak kell lennie. Olyasféle hibridnek, amilyen a Blaskó Árpád által, röntgenképek montázsolásával készített illusztrációkon is látható.
A rejtőzködő életmód azonban nem való mindenkinek, ez a Mintha emberekből állna Domonkos-átiratából is nyilvánvaló: „sokan menni külföldre / kofferban szalonna / két kiló kenyér / én ennek örülni / itthon lenni csend / élet esténként / simogatni engem halántékon”. Az exodushoz nem csatlakozó, a spiritualizált vidékhez ragaszkodó lények ezért magányra vannak kárhoztatva: „És tovább is maradni fogok. / A szülőházam ablakán egy bálványfa / ága igyekszik a fény felé.” A kötet versei ennek az önként vállalt, vakmerően hősies egyedüllétnek a termékei, egy némaságra kényszerített térkép szóra bírásának kísérletei.
A könyv négy ciklusában megszólíttatnak az ősök, utalások és intertextusok formájában megelevenedik többek között Pilinszky, Kosztolányi, József Attila, Nádas Péter vagy Weöres Sándor világa. Bár a könyvet lapozgatva iskolásnak tűnik a beemelésük, mintha a költő az általuk kínált mankóra szorulna, az olvasás során kiderül, hogy mégis otthonossá tudja tenni őket, és igenis képesek beolvadni a Benedek-univerzumba.
A Mintha emberekből állna bebizonyította, hogy Benedek Miklósnak és az általa működtetett imaginárius térnek helye van az irodalomban. Ez a hely pedig valahol a Sátántangó telepének környékén található, csak Irimiás és Petrina ide sosem ér el.
