Babits Mihály szellemes, Könnyű és nehéz irodalom című szövegében jegyezte fel, hogy amikor Szentkuthy Miklós Praejét olvasta, több 800–1000 oldalas regény sorakozott könyvespolcán, olvasásra várva. Arra utalt ebben a sajátos olvasónaplóban, hogy uralkodik egy elképzelés, ami szerint az irodalom komolyságát a regény műfaja, a mű oldalainak száma és a könyv(test) súlya adja.
A vaskos kötetek tisztelete ma is él, miként a regény hegemóniája, amihez hozzá kell tenni, hogy nem minden mű regény, amiről a szerző azt állítja, vagy a kiadó így hirdeti. Botorság a különböző irodalmi műnemek és műfajok egymáshoz viszonyítása, hogy megállapítsuk fajsúlyukat: mindegyik saját fajsúlyával teljesedik ki. Ennek ellenére a dráma és az elbeszélés a regény mögé szorul. Pedig mindkét műfaj ékköve az irodalomnak, miként a regény is az. Bár személyes véleményem, hogy a regény terjedelménél fogva rugalmasabb és megengedőbb a drámánál és a novellánál, ez utóbbi természete révén igencsak összefogott, tárgyra összpontosító, a végére helyezett csattanó pedig szórakoztató vagy elgondolkodtató, esetleg mindkettő.
Azért is örülök a Gion Nándor Novellapályázat immár második antológiájának, miként az előzőnek is, mert igyekszik visszanépszerűsíteni a műfajt, a pályázattal az alkotókat ösztönzi, a gyűjteménnyel meg az olvasókat téríti vissza az elbeszélés műfajához. Nagyon jó ezt a könyvet olvasni, nekem sikerült annyira belefeledkeznem, hogy jócskán lekéstem egy előre megbeszélt találkozót, amire el se megyek, ha nem telefonálnak rám.
Jó olvasni, mert minden szerző elbeszélt világa különböző, a szövegek változatosak, a narráció stílusa egyedi, olyannyira, hogy egyes szerzőket bizonyára akkor is fölismernénk, ha nevük nem szerepelne az elbeszélés előtt. És ez is nagyon jó, mert bizonyítja, hogy rangos szerzők vesznek részt a pályázaton, vagy esetleg éppen az ő műveik kerültek be az antológiába, ezt csupán a zsűri tudhatja. Mindenesetre sokkal kevesebb időt kívánnak az olvasótól a kötetbe sorolt szövegek a terjedelmes regényeknél, alig pár oldalon tárják föl a különböző életszituációkat, majd rövidre zárják azokat, szemléletessé téve a mindennapiságból a célirányos narrációval kiemelt történeteket, rövidtávú összpontosítást kívánnak, nem kell hozzájuk terjedelmes szabadidőt tervezni, meg szerintem ilyen, hogy terjedelmes szabadidő, nem is létezik.
Nem tudom, voltaképpen miből is válogatott a bírálóbizottság, de a rangsorolása támogathatónak tűnik, sőt az is, azzal, hogy a díjazottak mellett van még kiemelésre érdemes szöveg az antológiában. Ám annyi díjat lehet kiosztani, amennyi van, ez a mindenkori zsűri problémája. Viszont olyan szövegek is bekerültek az antológiába, amelyek eltávolodtak a novella műfajának jellegzetességeitől, a gioni elbeszéléstől úgyszintén, inkább rövidtörténetként vagy nem igazán narratív szövegként érvényesülnek, ami számomra zavaró a válogatásban.
A kötet novellái zömmel az élet és a halál mezsgyéjén találnak témát, az időskori magány és másra szorultság dokumentarista módon, kor- és jellemrajzzal igazolva kerül bennük ábrázolásra, a szexualitás serdülőkori fölismerésének traumái árnyaltan bontakoznak ki a novellákban, miként a felnőtté válással járó illúzióvesztés köré is keserédes történet szövődik. Szóba kerül az élet és a siker viszonyrendszere, van szerző, aki a jelentős ősminta, E. A. Poe nyomán a halálra kiélezett csattanókkal zárja szövegeit, de például naiv krimi is található a könyv oldalain. Sajnos nem kellően meggyőző írások is bekerültek a gyűjteménybe, van, amelyik novella néprajzi leírásba csap át és ellaposodik, van, amelyeknek nem történés a témája, hanem a nyelv és az elbeszélhetőség határainak feszegetése, ezek az írások is jó szövegek, de korántsem novellák. Több írás esetében úgy érzem, elfogyott a szusz, amire a végére ért a szerző, a jó felvezetés után kibicsaklik a befejezés. Igazából nincs is ezzel baj, antológiáról van szó, és érdemes minden szöveget elolvasni belőle, aztán mindenki kiválasztja, ami szája íze szerint való.
Amivel igazán gondom van, az utószó. Tény, hogy ez a szöveg a novellapályázat díjátadásán hangzott el, és ott volt a helye, a kötetben viszont igazából nincsen. Tartalmas megállapításai mellett ugyanis részben átmesél egy sor novellát a kötetből, fölfedi a csattanókat, vagyis azokhoz szól, akik még nem vették kézbe a kötetet, pontosabban a díjazottakhoz és érdeklődőkhöz. A kötet végén erre a szövegre mindössze a dokumentálás kedvéért van szükség, egyébként fölösleges, hiszen odáig jutva az olvasó ismeri az utószóban kimagozott történeteket. Persze előszóként sincsen helye a könyvben, mert úgy meg lelőné a novellák poénjait. Ugyanakkor fontos, hogy az almanach közli a szerzők élet- és pályarajzát, arcképeit, így növelvén a szerző és olvasó közti közvetlenséget.
A tény, hogy a könyv mindössze háromszáz példányban jelent meg, arra utal, hogy akad még tennivaló a novella újbóli népszerűsítése terén, és bízom benne, hogy a szenttamási Gion-műhely ebben a továbbiak során is oroszlánrészt vállal.
