Ha még nem, akkor hamarosan eltűnik a nyelvünkből a regény címét alkotó szó, orfeum. Mert egy ma már nem létező szórakoztató műfajt jelöl, aminek helyére a sztendapkomedi (mert a helyesírás is veszendőben), vagy valami más lépett. Az orfeum az én értelmezésemben egyszerre jelentett helyet és műfajt, olyan kulturális-szórakoztató intézményt, amely fölvállalta a korábban indult varieté műfaji tarkaságának egy részét, artistákat, bűvészeket, zenei előadókat, humoros jeleneteket eljátszókat stb. szerepeltetett, miközben a közönség nem színházi széksorokban feszengett, hanem dúsan terített, kényelmes asztalok mellett falatozgatott, pezsgőzött. Valamikor a múlt század elején, egészen a második világháborúval lezáruló derekáig. Maga az orfeum jelensége dekadensnek tűnik, illúzióhajhász menekülésnek a bontakozó, vagy csupán sejtett világomlás elől, amikor a tőzsdekrach, a politikai átrendeződés, a háború előrevetülő árnyékában a polgáriasodás bölcsődéjéből alig kicseperedett, előkelő, vagy parvenü, a társadalmi körülményeket megnyergelő fél- és teljesen alvilági figurák a végtére az ő igényük által kinevelt artisták, zenészek, színészek produkciói, valamint a Krúdy Gyula asztalára kívánkozó velős csontok és buborékos borok mellett élik rövidre szabott álomvilágukat.
Krúdy mindössze 54 évesen, anyagi gondok szorongatása mellett és súlyos betegségek következtében 1933-ban elhalálozott. Sinkovits Péter regényhőse, D. Lázár jóval később, Argentínából Európába utazva az óceánjáró kapitányának hóbortja következtében ennek az esztendőnek a dekorációi között találja magát a hajón, ami érdekes, ám nem szívderítő élmény, hiszen a díszlet, az olvasókeretre fűzött napilapok élethűen idézik meg azt az időt, amelynek sodrásából, aki tehette, és akinek sikerült, kontinensnyi távolságra menekült.
Azt nem tudjuk, hogy D. Lázár hogyan, milyen késztetésből került a dél-amerikai országba, ahol festőként élt, de azt igen, hogy szinte akaratlanul kapcsolatba került a magyar emigrációval, tíz év argentínai tartózkodás után az ’56-osokkal. Az emigránsok és a hős kapcsolata felszínes, de arra elegendő, hogy kipattintsa a festőből az újbóli továbbállás gondolatát. Nem izgatják különösebben a társasági kapcsolatok, festi a természetet és csodálja a nőket, mert „a nő az érinthető érintethetetlen” (123), és e kettő, a természet és a nők érzéki kisugárzása benne filozofikus elmélyülést vezérel, ezért utazásai voltaképpen az epikus narrációban megszokott külsőségek nélkül jelennek meg, mintha a bejárt út nem topográfiai desztinációk sorából, hanem gondolati emlékképekből, és a képzelet alkotásaiból építené menetirányát.
Az „el kell innen mennem” gondolata állandó kényszerítő erőként terebélyesedik az elbeszélés fölött. D. Lázár a szabadságot keresi külső és belső útjai során, a szabadságot, ami egy táncosnő ismerőse szerint: „Az egyensúly. És összhangban a személyes törvényeinkkel. A táncban: amikor a látszat láthatóvá válik. Az értelem pedig mentesül a logikától.” (81)
A hajóskapitány különös ötlete, hogy egy-egy járaton más-más kor külsőségeivel veszi körül utasait, a hajóparancsnok most éppen 1933-hoz lapozott vissza a naptárban, a tárgyi környezeten kívül megjeleníti a korszellemet is, ami kihat az utazók egymás közti viszonyára és magatartására, és a narráció ennek folyományaként filmszerűvé válik. A képzőművész főhős portréját is filmművészeti és filmtörténeti allúziók teljesítik ki, miközben a tárgyi és hangulati környezet is olyan, amilyet csak a régi filmek mozijában lehet látni. Csakhogy az utazás tapasztalata megerősíti a festőművész megérzését, hogy a történelem a jövőben is megismétlődik, hiszen Argentínában az emigránsok, a hazájukat elhagyók nem egy nemzedékének képviselőjével találkozott, és a visszaút Európába a történelem ismétlődése lehetőségének táplálásával egy újabb historikus pokolkapu megnyílását vetíti előre.
Jellegzetes, hogy Sinkovits Péter regényében a főhős a töprengő, szemlélődő, tapasztalatait összegző, tépelődő ember, aki „a senkihez sem tartozás, az elhatárolódás művészete” befolyása alá rendelte életvitelét és poétikáját, az élettapasztalatból fakadó bölcsességeket általában azok a nők mondják ki a regényben, akik közel kerülnek a szívéhez. Ezek a nők fölbukkanásuk során nem tűnnek jelentősebbeknek vagy fontosnak, akár dekorációk is lehetnének, de se Sinkovits Péter, se hőse nem dől be a férfisoviniszta olcsó szerepének, hódolattal és tisztelettel kezelik a hölgyeket, akik szépek, rátermettek, bölcsek, mindegyikük művész valami téren, érett személyiség, megfontolt intellektus. Miként az ténylegesen való is.
A nők közvetlen nyelven fogalmazzák meg a férfiak elvonatkoztatásait, miként Agnese teszi D. Lázár út nélküli utazására vonatkozóan: „Engedd el a vándorlásod éveit, az elszalasztott alkalmak lezáratlanságát […] Hisz létünk is ellibeg, mint lombokon át a nyár…” (126) Vagy például Zyna őszinte, feminista, dialogikus sémákat fölrúgó, a XX. század első háborúját követő fölszabadulást idéző beszéde: „... nekem nincs időm a szerelemre. Bár nő vagyok, iszapos bennem maga a megkívánás, de aki éppen velem van – nő, férfi, mindegy –, nem zsoltárokat lapozgat. És gyorsan felejtek, mint a függőlegesen olvadó gleccserfal”. (151)
Kedvcsinálónak ennyi talán elegendő: Sinkovits Péter képi és költői poétikából építkező regényének hőse eljut Palermóba, ahol visszaveszi egykor elhagyott katedráját, majd Budapesten találja magát. Egy orfeumban. Hogyan? Miként? Miért? Egy regénytörténetért.
El kell olvasni. Nem történelmet keresve benne, hanem egy kiváló író mondatait élvezvén.
