A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet VersZene sorozatának második darabja, az elsőnek, a Domi-daloknak, méltó folytatása. Ezen esetben is hiánypótló kiadványt tett közkinccsé a kiadó, ugyanis Verebes Ernő Füttyraktár című verseskötete és a hozzá tartozó CD-melléklet olyan versek, dalok gyűjteménye, amelyeket nyomtatásban aligha kaphatott kézhez eddig az olvasó. Ezek a Verebes-alkotások ugyanis zömében, miként Beszédes István szerkesztői utószavából kiderül, a nyolcvanas és kilencvenes évek baráti poharazgatásai, jammelései, élményzenélgetései közben hangzottak el, azóta pedig legfeljebb egy-egy fellépés, koncert apropóján kerülhettek elő a szerzői versraktár/dalraktár homályából. Egészen mostanáig.
Izgalmas szöveg- és hanganyagból merít a Füttyraktár, ugyanis harminchat év lírai és zenei terméséből nyújt egy „csokorra valót”. Ebben megférnek a fiatal költő és zenész őszinte, szókimondó sorai, amelyekhez sajátos, progresszív zenei világ társul; ahogy az érettebb, megfontoltabb író és zenészember világlátását, szellemi kozmoszát tömörítő későbbi alkotások is. Ahogy a szerzői bevezetőből kiderül, ez a kirámolt raktár látszólag kevésbé fontos dolgok gyűjtőhelye: édes léhaságoké, régi szerelmeké, álmoké, életképeké, egy-egy dallamé, házfalé, lágy iszapú folyóé, karikázó kerékpáré. A „limlomok” közé kotorva azonban kiviláglik: apró kivonatok ezek. Generációs életérzés, létbizonytalanság, ön- és honkeresés fogalmazódik meg bennük, s valami karcos alföldi spleen, mely talán genetikusan öröklődik át az e táj öléből sarjadt emberek mindegyikébe.
Huszonegy költemény, jó órányi zenei anyag. „Viszonylag prűd hangzó környezet” – állítja a kiadvány hanganyagáról a szerző, ugyanis a dalok klasszikus gitáron, zongorán, ritmushangszereken és basszusgitáron szólalnak meg, pontosabban megszólaltatja őket Verebes Ernő, hiszen a szerző a dalok előadója, és valamennyi hangszeren is ő játszik.
Huszonegyedik századi énekmondó, nevezhetnénk őt talán ekképpen, hisz előadásmódja, zenéje, történetei efféle szerzői entitásra utalnak, olyanra, aki a lírába oltott kordokumentálást mesterfokon űzi. Verseiben/dalaiban felvetett témái harminc év távlatából is aktuálisak, igazolva ezáltal, hogy tájainkon az alapvető emberi sorskérdések örök érvényűek. Van-e élet a Földön, s élhető-e vajon ez a vidék – veti fel, s „meztelen mellű tájat”, „viharvész-csendet”, „lágy húsú reményt”, kihűlt, fekete űrt hív versbe, ellenpontozandó a vágyott közeget, ahová, jobb híján, „néma nemzedékek” álmodják magukat.
A Füttyraktár a gyökértelen emberek krónikáskönyve, pontosabban azoké, akiknek gyökerei nem a földbe, hanem az ég felé kapaszkodnak – a szellemi és lelki hontalanoké, akiknek egy álom, egy vers vagy egy kellemes dallam lehet a mentsváruk. „Sorsunk eldőlt immár a múltban / Jövendőnk álma a mához ér / Ősrégi vagyok, gyökerem az égben / A fák ágával perbe kél” – vallja, majd talán egyfajta szerzői ars poeticaként a mindenkori zenét nevezi meg, mint egyetlen biztos pontot, amelyből oltalmat s vigaszt meríthet: „Dalom, vértezz fel engem / Hisz átlőtt páncélingem már csak a múlté / Itt állok én, meztelen mellű tájon / Hol megholt szagok füstje kísért”.
Az elvándorlás azonban, bármennyire vágyott is, e verebesi poétikában nem teljesülhet be, hiszen, az ég felé nyúló gyökerek dacára, a versalany képtelen semmissé tenni, megszüntetni az emlékek tárházát, az emlékekét, amelyek röghöz kötnek „Csak vagyok, egy, ki itt maradt / Tarisznyájában a tájjal / Mit továbbvonszolni képtelen”.
A kiadvány elgondolkodtató, szomorító és gyönyörködtető raktára a füttynek, e szavak nélküli, dallamos versbeszédnek, mely országok híján, folyók fölött szállhat, leküzdve gondot, béklyót, korlátokat.
