Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Péterfy Gergely új kötete, amelyet a legtöbb kritikus már nyáron az év regényeként emlegetett. Rebellis lelkületű ítészként jó lenne végre valami rosszat írni a Kitömött barbárról, de derekasan bevallom, a sok kijavítatlanul hagyott elíráson és helyesírási hibán kívül valóban nehéz kifogásolnivalót találni a könyvben. Ennek a kritikai vakságnak talán az az oka, hogy a szöveg azt az idegenségtapasztalatot tematizálja, amely a magyar olvasó számára rémisztően ismerősnek tűnhet.
A regény azt az eseményt állítja a középpontjába, amikor 1796-ban a Martinovics-féle összeesküvésben való részvételéért éppen hétéves börtönbüntetését töltő Kazinczy Ferencet Bécsbe citálják, hogy a császár javára hivatalosan is lemondjon a barátja által rátestált örökségről. Ez a bizonyos barát Angelo Soliman, aki végrendeletében ráhagyja azt, ami birodalomszerte híressé tette: a bőrét. Angelo Soliman ugyanis fekete, gyermekkorában érkezett Európába egzotikus afrikai ajándékként. Hiába volt azonban ez a korszak a fény százada, a felvilágosodás emberei csupán beszélő állatként tekintettek a kisfiúra. Az volt a szerencséje, hogy első gazdája egy pedagógiai kísérlet tárgyává tette, azt bizonyítandó, hogy a megfelelő tanítási módszerrel a buta négerek is elérhetik a nemes urak műveltségi szintjét. A próbálkozás olyannyira jól sikerült, hogy Angelo a bécsi társasági élet megkerülhetetlen figurájává vált. Minden magát valamire tartó külföldi elzarándokolt a házába, és még a szabadkőművesek is a tagjaik közé választották, sőt valóságos emblémájukká avatták. Komornyikból nevelővé lépett elő, megnősült, lánya született, az élete tehát igazi sikersztori – lehetett volna. Ha a polgárok nem köpködték volna meg az utcán, ha nem vetettek volna keresztet a láttán, ha nem nevezték volna úton-útfélen ördögnek, ha nem akarták volna rágyújtani a villáját. A császárvárosban rajta kívül csak egyetlen fekete élt, Pietro Angiola, aki vademberként üvöltözve rázta a schönbrunni állatkert kerítését, vagy leselkedett Angelo után, hogy a fajtája árulójaként elagyabugyálja. Ezek alapján teljesen kielégítette azt a sztereotípiát, amelyet a bécsiek gondoltak a feketékről, és amelynek létjogosultságát Angelo a maga polihisztorságával értelmezhetetlen módon megkérdőjelezte. Haláluk után aztán mégiscsak egymás mellé kerültek: a Természettudományi Múzeum afrikai diorámájába.
Kazinczyt azért hurcolták Bécsbe, hogy tanúja legyen a barátja preparálásának, amelyet azok az orvosok hajtottak végre rajta, akikkel annak idején együtt kártyázott, és akik tőle kértek tanácsot a problémás eseteknél. A későbbi széphalmi íróvezér huszonhét esztendősen ismerte meg a nála harmincnyolc évvel idősebb Angelót. Különös barátságuk alapját egy közös élmény határozta meg: a két nemkívánatos személy együtt sétált a Grabenen, a saját idegenségüket selyemturbánnal meg zsinóros mentével és prémes süveggel hangsúlyozva. Kazinczyt a magyaros viselethez egy trauma kötötte, egy bécsi kirándulásuk alkalmával ugyanis az ünneplő tömeg elsodorta őt és az apját, de senki sem volt hajlandó felsegíteni őket a földről, a járókelők inkább az öltözékükből is kitűnő barbárságukon gúnyolódtak. „Ferenc ekkor határozta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az ürességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés – hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.” Így lett Kazinczy is kitömött barbár, s ezzel az összes közegében idegenné válik: családja körében illuminátus nézetei, a falujában – a saját nyelvújítási leleményével élve – emembersége, azaz óriási tudásvágya, a bécsi körökben pedig származása miatt.
De kitömött barbár a múzeum raktárában Angelo szobra előtt visszaemlékező narrátor, Török Sophie, Kazinczy felesége, egykori alkímiamesterének lánya is, akit férje kitartó munkával formál a felvilágosult nő prototípusává: „ez a történet az utolsó vésőmozdulat a szobron, amivé formált a kezdeti anyagból, ez az utolsó marék kóc, az utolsó lapát fűrészpor a kitömésemben, amellyel tökéletes preparátumot, kiállítási tárgyat formál belőlem; a nyílást a halála varrja be és a neve emlékezete állít végül a talapzatra.” Ezért vonja le a következtetést a regény zárszavában: „már tudtam, hogy önmagam előtt állok.”
Péterfy Gergely a doktori disszertációja elkészültét megelőző tízéves kutatás során hosszan tanulmányozta Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman kapcsolatát, és nem egy esszét, drámát írt róla. Regényében ezúttal a tragikus hangoltságú művelődéstörténeti érdekességekből összeállította a metaforizált testek mauzóleumát, az idegenség archívumát. Olvasni tanulságos.
