Bevallom, először megrémültem, amikor engem kértek fel, hogy írjak Fekete J. József új kötetéről. Hogyan is méltathatnék egy olyan kiadványt, amelyik részben rólam is szól, tehát érintett vagyok benne s általa?! Szóval nem lenne etikus, ha elvállalnám a feladatot… Hiszen Fekete J. József több könyvemről is ír az Idegenség/Érintettség című kötetébe besorolt tanulmányaiban, kritikáiban, elemzéseiben, értékeléseiben, recenzióiban; s ha nem is vagyok a „főszereplője”, jelenlétem mindenképp elvitathatatlan ezeken a könyvoldalakon. A kötet címében is jelzett Érintettség több szempontból is utolér…
Annak azonban, hogy végül mégis meggondoltam magam, és hamarost elvállaltam az ismertető megírását, az eddig elmondottaknál sokkal egyszerűbb, nyilvánvalóbb és profánabb oka van: már bocsánat, de mindig egy szerző tudja megítélni a legpontosabban, hogy a kritikusának, a méltatójának mennyire sikerült értelmeznie a művét, mit és milyen szinten értett meg belőle, mire figyelt oda, s esetleg mit tévesztett szem elől. És a szerző az, aki képes leleplezni is, ha csak felszínesen lapozta át, ha nem olvasta végig, ha csak belekapott itt-ott, no meg persze amott is. És azt is mindig nyilvánvalóan láthatja, hogy a bírálat szerzője jó- vagy rosszindulattal írja azt, amit mond.
Mert, ha én szerzőként látom azt benne, hogy elolvasta és megértette mindazt, amit a könyvemben – regényemben, verseimben, elbeszéléseimben, novelláimban, tárcáimban – leírtam, átlátja az összefüggéseket, képes értelmezni és elemezni is azokat – akkor a negatív vélemény sem sért. Sőt, külön örülök annak, mert felhívja a figyelmem olyan dolgokra, amelyekre érdemes lett volna már korábban is, de különösen érdemes lesz a továbbiakban még majd odafigyelnem. Szóval az ilyen – építőjellegűként elhíresült – negatív kritikának csak örül az ember.
A kritikusnak (is…) nagyon könnyű lebuknia. Két mondatából is meglátszik ugyanis, ha csak rosszindulatból handabandázik, kötözködik, de a kvázi elemzett műből semmit sem értett meg (talán el sem olvasta…), s még rosszabb, ha nem is érdekelte, nem is akarta megérteni. Csak lehúzni akarta. Azt pedig nem is nagyon tudom minősíteni, amikor a méltató igazából nem kíváncsi a műre, hanem csak a saját olvasatát, a saját elvárásait, prekoncepcióit kéri számon rajta. Jaj, nagyon sokan vannak ilyenek… Tudorok és észosztók. Fekete J. Józsefet azonban sohasem soroltam közéjük, pedig tinédzserkorom óta – amikor még nem is álmodhattam arról, hogy egyszer majd rólam is írni fog – rendszeresen olvasom.
Szóval végül elvállaltam a feladatot, akármennyire is etikátlannak tűnjék, azzal az elképzeléssel, hogy akkor majd megfigyelem, mit vett észre mindabból, amit én szerzőként szerettem volna, ha esetenként kódoltan is, de a könyveim olvasói elé tárni; mi ragadta meg a figyelmét, és mit tévesztett szem elől. Megfigyelem, hogy mennyire sikerült felfejtenie a szálakat, mennyire sikerült kibogoznia az összekuszálódottságukat.
Egy közhellyel élve: pontosan olyan ez, mint a hóhér akasztása. Létezett azonban a középkorban egy törvény, amelyik furcsa fintort ad ennek a közhelynek: a hóhér nemcsak gyilkos volt, de esetenként akár meg is menthette az ember életét. Ha ugyanis a halálra ítélt nő megtetszett neki, és megkérdezte tőle, lenne-e a felesége, akkor pozitív válasz esetén a nőt megkímélték a büntetés végrehajtásától – ellenben tényleg feleségül kellett mennie a hóhérhoz. A leánykérésnek bizony egy igencsak sajátos módja ez, de felettébb hatásos volt. Így vagyunk ezzel mi is, a szerzőnek el kell fogadnia a kritikus kinyújtott kezét…
Fekete J. Józsefnek a szabadkai Életjel könyvkiadónál megjelent Idegenség/Érintettség című kötete a vajdasági magyar szépirodalomnak az elmúlt néhány évben megjelent termését összegzi. Kevés kivétellel benne van minden és mindenki, ami és aki mostanában megjelent. A kötetet lapozgatva nyilvánvaló, hogy Fekete J. a vajdasági magyar irodalom teljességében gondolkodik, s nem tesz különbséget aközött, hogy az egyes szerzőket hova sodorták az elmúlt évtizedek. Egymás mellett állnak itt azok, akik otthon élnek és alkotnak továbbra is, azokkal, akik áttelepültek, és Magyarországon keresik boldogulásukat, de feltűnnek olyanok is, hosszabb-rövidebb anyaországi tartózkodás után hazatelepültek, vagy máig egyfajta sajátos, úgynevezett kétlaki életmódot folytatnak; és az időközben elhalálozottak, a nagy veszteségeink is. Mondom mindezt névsorolvasás nélkül. Úgy állunk itt egymás mellett a tartalomjegyzékben az irodalmi szempontból teljesen mellékes személyes élethelyzetektől függetlenül, ahogy a valós életben is kellene.
A vajdasági magyar irodalomnak ezt a teljességét a szerző azonban egy sokkal szélesebb látókörrel, nemcsak az anyaországi, de a magyar irodalom teljességéhez viszonyítva is elemzi. Kontextusa tehát, amelyben elhelyezi és értelmezi a műveket, sokkal szélesebb a földrajzi határoknál. S ezzel pedig máris érzékelteti, hogy a földrajzi szemléletet nem szabad kiegyenlíteni a provincializmussal. S habár a kötet szerkezete a sohasem korrekt ábécérendnek van alárendelve, a folyamatos át- meg átfedések, a visszautalások, a vonatkoztatások egy olyan keresztmetszetet adnak a meghatározott térben keletkező, vagy abból kiszakadt, de ahhoz nagyon is mély szálakkal kötődő, abban gyökeret eresztett szépirodalmunk jelenlegi állapotáról, amelyben nemcsak a kölcsönhatásokat figyelhetjük meg, de az is szépen kirajzolódik, hogy a személyes élettapasztalatok befolyásolhatják ugyan a magánéleti vonatkozásokat és a műveket egyaránt, de botorság is volna mindezeket egymástól „művileg”, „politikai szóval” elválasztani.
„…már a provincializmus sem a régi” – ahogy Fekete J. fogalmaz. Így tehát lehet a született pesti (párizsi, berlini, New York-i…) szerző is provinciális, de semmi oka sincs, hogy azzá legyen egy zentai, szabadkai vagy újvidéki. Mert a valódi provincializmus, mint a kötet egyik kulcsfontosságú alapélménye, amit a szerző is elemez egyik tanulmányában, sohasem az élethelyzetekből és a meghatározott térből, illetve annak a központhoz viszonyított helyzetéből adódik, hanem a leggyakrabban a politikum által is befolyásolt szerzői magatartásból.
