Tüdő Gyuszi (továbbiakban T. Gy.) szeret szivornyázni, azaz: szívni az orrát, és eközben egészen úgy érzi magát, mintha tivornyázna. Persze T. Gy. nem biztos, hogy ismeri a tivornyázni kifejezést, hisz még csak kisfiú, viszont kisiskolás mivoltához képest olyasféle szavakkal „dobálózik”, hogy retorzió, konzekvens és renitens, ennélfogva a tivornyát is ismerheti. T. Gy. tehát szeret orrszivornyázni, hiába tiltják ezt neki a felnőttek, zsebkendőbe trombitálni viszont nem szeret, hiába bizonygatja neki a papája, hogy „tartozunk / annyival az embereknek, / hogy ne szörcsögjünk / a pofájukba”. T. Gy. azonban takonyhegyekről képzeleg és versel, és hidegen hagyják a társadalmi konvenciók. Az emberek egyik felét amúgy sem ismeri, a másik felének pedig jóval több mint a fele idegesíti, a maradék egytized pedig úgysem haragszik meg egy kis orrszivornyázásért – véli, és szivornyázik vígan, meg nindzsás filmeket néz, meg szófogadatlankodik és felesel, meg csupa olyan kérdést tesz fel, amilyeneket túl jól nevelt gyerekek és felnőttek nem tennének fel. T. Gy. azonban nem véletlenül tesz fel kínos kérdéseket, ugyanis ő olyan dolgokat is megfigyel, amelyek nem szépek: halottak, vécékagylók, szemetesládák, pofozkodók, betörők, mutogatós bácsik, taknyos zsebkendők, és T. Gy. egyébként sem túl jól nevelt.
Lackfi János Kapjátok el Tüdő Gyuszit! című gyermekverskönyve nem hétköznapi gyerekekhez szól, hanem, miként a fedlapon olvasható: felnőttes gyerekekhez és gyerekes felnőttekhez. Kötetének hőse: T. Gy. kisgyereknek túl nagy, nagynak meg még kicsi, inkább szerzői alteregóként aposztrofálható, olyan szabadszájú suhancként, aki egy felnőtt szemével látja a környezetét, viszont gyermeki logikával gondolkodik. Miről is? Az őt övező világról, amely nem csupa cukormáz, rajzfilmbáj és kedvesség, hanem erőszakkal, rosszindulattal, kapzsisággal és bűnnel teli. „Felnőttvilág”, amelyet a gyermekek elől igyekeznek elkendőzni a felnőttek, csakhogy minden igyekezet ellenére elő-elővillan a valóság: híradókból, filmekből, internetről, videojátékokból, újságcikkekből, elcsípett beszélgetésekből, és beleszivárogva a családok mindennapjaiba, foglalkoztatja a gyerekeket.
Lackfi János jelen kötetében tizennyolckarikás témákat feszeget gyermekhangra írva. Teszi mindezt szókimondóan és esetenként berzenkedést keltve. Berzenkedést keltve bennünk: felnőttekben. Hisz rothadó hullákról, gyermekek ellen elkövetett erőszakról, elfekvőben haldokló „szegény hülye mamikáról”, testcsonkításról, kakálásról és seregnyi hasonló témáról nem egyszerű beszélni, pláne nem gyerekekkel, gyerekeknek. Gyakorló szülők, pedagógusok nyilván szembesülnek ennek nehézségeivel, amikor kérdez a gyerek. S az előállt szituációban nehéznek bizonyulhat a döntés: mennyire lehet e témákról őszintén beszélni, és ha igen, mi módon. E verseskötetből ötletetek meríthetők.
Lackfi János azonban nemcsak „rázós” kérdéseket vet fel, hanem egészen hétköznapi élethelyzeteket is megjelenít, amelyek bármely olvasó számára ismerősek lehetnek, azonban szemléletmódja és szókimondó beszédmódja e szituációkat is izgalmassá teszi. Egy falusi rokonlátogatást például így jelenít meg: „Lementünk vidékre, ahol / rohadt nagy a meleg, / mindig tyúkfosba lépek, és összekenem / a persze fehér nadrágomat. / A budi szaga csípi az orromat, / undokok a fenekemre szálló legyek / és ugyanezek a legyek / az ételemen. / Az öregek meg csak / tömnek, hogy jaj, hát nem is ettél, / lesovánkodol, kincsem, / vegyé’ még, most sütöttem, / nekem meg már a fülemen is / sütemény jön ki.”
A Kedves ősök című ciklusban csupa szeretni való, bogaras rokon kap helyet, például az „Ízirájder nagyapa”, aki cseppet sem szelíd motoros, és szórakozásból darabjaira bontja, majd módszeresen újra összeszereli kedvenc Trabantját; a háztetőn rosszalkodó kistesók, köztük is a négyéves öcsi, aki máris „tök profin mászik”; vagy a mamlasz apa, aki „guvadó szemmel nézi” a lányok kurta póló alól kivillanó hasát.
E kedélyes rokoni felvezető után a Kegyetlen ciklus „ujjlevágós”, „hullalében ázó”, „bérgyilkosos” témái hideg zuhanyként hatnak, majd a Kapjátok el! ciklus ismét a játékosság felé tendál, és a bugyuta névválasztás, a mobiltelefonszerűen működő – édességgel, akvaparkkal, akciófilmmel töltekező gyerekek, a fantázia által valóságossá váló videojátékok, a túl tökéletes lányok, a „meztelennők”, vagy a világ végén ücsörgő Isten alakja már a kíváncsi és játékos gyerekek érdeklődési körét és képzeletvilágát vetíti ki.
Lackfi János nem mindennapi verseihez, mondhatnánk: versszivornyáihoz Molnár Jacqueline illusztrációi biztosítják a hátborzongóan izgalmas látványvilágot.
