„…megírta, nem hantázott, nem sarkított, nem lóbálta hiába lóvá tett hajfarkát, írta meg, felejtés helyett. Telik az idő, a könyvet majd befejezem, benne maradok. Mindig vizesen a posztmodoros lírában, ahol járok, ahol öregszem.” / Egy null
Aki másnak verset ír, maga esik bele! Már az ókori görög olimpiai játékokon is játszottak egy sajátságos sportot, ahol nem a testi adottságokat, hanem az emberi értelem és tehetség megnyilvánulási formáit, a világ szavakba öntésének lehetőségeit, a tettek, érzések, az élet-íz megfogalmazásának, értelmezésének árnyalását, egy-egy adott téma kifejtésének nüánszait versenyeztették, és győztesnek azt kiáltották ki, aki a szavak bűvöltetésében bizonyult legkiválóbbnak. A szónokok edzési tervének végső célja a szavak mágiájának, de egyszersmind a demagógia csalafinta fogásainak elsajátítása volt. A történelem nem tudja felülírni önmagát, az ember ciklikusan visszatér a szavak/szövegek egymással birkóztatása által a lét értelmezésének kérdéséhez – ahogy azt Székelyhidi Zsolt is teszi Űrbe című kötetével. Ha ez a szöveg, amelyet éppen olvasnak, vers lenne, játszadozhatnék, ahogyan a költő teszi: Űrbe et Orbi – írhatnám, és írom is, Székelyhidi kötete ugyanis az Űrnek és a Föld minden lakójában üreget vájó tehetetlenségének/hez/ről, vagy inkább telhetetlenségének/hez/ről szól, pontosabban a zűrről, annak örökös körforgásáról, a le-, fel-, túltöltődésről. E túlcsordulás térbeli és időbeli koordinálatlanságát feszengeti a költő. Valójában a hámba fogásról, a fogságról, vakságról jegyzetel, amelyből, amelytől folyamatosan, ám sehogy sem tudunk ki- és megszabadulni. Sz. Zs. versei formájukat vesztő, zseniálisan megtévesztő szóáradatokból, puritán közlésekből, lejegyzésekből, groteszk semmiségekből táplálkoznak, ugyanakkor önmagukat is eszik ezek a szövegek az általuk életre keltett értelmek, szójátékok, érzelmek kannibalisztikus végtelenében, hogy szavakkal megmagyarázhatatlan űrt hagyjanak maguk után, kábeli űrzavart. E szövegversek folyamatos párbeszédek a virtuális világ huzaljai közötti összegubancolódással és a valós (?) emberi kapcsolatok rengetegével. E költött szövegek igyekeznek adni, sejtetnek, s valami értelmet fecskendeznek a talajvesztés érzéséből fakadó kapkodásba.
Bár a könyv Benn, Lenn, Fenn tagozódása perspektívát szuszakol a szövegversek özönébe, e látószögek a versek teremtette létérzések világsemmibe való olvadásával viszonylagossá válnak. Csupáncsak annyira meghatározóak, mint a szivacsos talajba süllyedéskor az elérhetetlen kapaszkodók.
„A felfedezés azért is nagyon fontos, mert – ha a felsoroltakat megfelelő arányban és mennyiségben – egy nagy, medve formájú hordóba tesszük, lefedjük, összerázzuk és pár napot állni hagyjuk, akkor több mint valószínű, hogy a hordófa és a vaspántok eltávolítása után egy kifejlett, szép örvös medvepéldánnyal nézünk majd szembe.” / Benn – Tibeti orrszusz
„Mondani szeretnék valamit, kihúzlak a meredély fölé, és levetjük magunkat, szállás közben vezetem elő a témát.” / Fenn – Életszél
„Elképzelhetetlenül erős vagyok agyban. A testem nem is bír velem lépést tartani, lemarad, le kell ülnie, feküdnie, újra feltápászkodnia és kilométerekkel az agyam mögött botorkálni.” / Lenn – Agyő
Hogy mitől versek ezek a mindenhol kezdődő, de mindig az ŰRben (sem) végződő, a hamvasi pillanat és örökidő metszéspontjaiba időzített lélekmélységek és pitiáner ügyek? Talán attól, hogy hullámzó, ringató ritmusban, ritmusból indulnak a Benn világából a pulzáló, majd jel nélküli semmibe vesző Fenn világába (budiból tákolt rakétában), hogy az alig fogható, de reményt keltő Lenn világában dekódolhatóvá olvastathassák magukat, és elgondolkodóvá tegyék az olvasót. Amiképp a költő bánt a szavaival, úgy viszonyulnak a versek a költőhöz, valamint az olvasóhoz: megdöbbentetnek, megmosolyogtatnak, fanyalogtatnak és letargiába taszítanak. A versek lüktetése egyszerre súlyosbítja, de roncsolja is az egymást követő szövegeket, így a mondanivalókkal való nyelvi játszadozás zsenialitása olykor önmagát gerjesztő stílusjátékká sorvad, és bár sok helyütt ez a szó- és szöveggyurmálás (vasstibis – spanyolnáthás iskola?) végül elérhetetlennek hitt lélekörvényekbe visz, szellem-, szövegmélységekbe rántja az olvasót, akit felturbósíthat a különlegesség, egyszeriség felismerése, ám a több helyütt összetorlódó, céltalan nyelvi játszadozás elfáraszthatja, feldühítheti a kevésbé kitartó közönséget, amire ügyelni éppúgy fontos, amilyen fontos a szövegek futtatása mellett – a befuccsolás helyett – a célba jutás. Meg kell küzdeni ezért a szövegért, de érdemes.
Mert olyan ez a kötet, mint egy felbolydult méhkaptár, sok és finom mézzel csalogat, de rengeteg szúrást is el kell viselni érte.
