Siflis Gordán Klára 2009-ben könyvet jelentetett meg Desiré – Kosztolányi kultusza a Vajdaságban címmel, ami egyenesen utal ennek a kultusznak a meglétére. A Nyugat első nemzedékének kiválósága a magyar irodalom ikonikus költőjének, szépírójának számít, műve örökbecsű.
Életében viszont nem volt teljesen egyenes, szögezi le a Kosztolányi-életművet két évtizede kutató Bíró-Balogh Tamás Mint aki a sínek közé esett című tanulmánykötetében, sőt, aprólékos filológiai munkával bizonyítja, hogy a költő pályaszakaszának egyik szelvényében antiszemita és irredenta meggyőződésének adott hangot, arcát (nevét) hol vállalva, hol eltitkolva, az őt nagyra tartó nyugatosokat zsidók szövetségének titulálta, magánéletében jellemzően őszintétlennek mutatkozott.
Most persze fölkapja az olvasó a fejét, miként bizonyára a szakma is, hiszen Bíró-Balogh állításaival a költő alakja köré szőtt mítoszt bombázza. Hogyhogy eddig az irodalomtörténet-írás nem tudott Kosztolányi jellemgyengeségéről és a fajvédők körébe tett kiruccanásairól? Kézenfekvőnek tűnik a válasz, miszerint nem tudott róla, nem talált hozzá bizonyítékot, vagy ha tudott is valamit, az már nem illett volna bele a „homo aestheticus”-ról kialakult képbe. Szerintem az első válasz a valószínűbb, mert nincsen teljességgel hiteles Kosztolányi-életrajz, se teljes -bibliográfia, a Bíró-Balogh által most megidézett tényeket pedig ő maga kutatta fel és adta közkézre.
Hogy miért hiányzik a hiteles életrajz? A szerző magyarázata szerint: „Nincs Kosztolányi életrajzi kronológia és nincs Kosztolányi-bibliográfia, így műveinek nemhogy kritikai, de valós összkiadása sincs. A kortársi visszaemlékezéseket se gyűjtötték még össze. Mindezek nélkül pedig lehetetlen teljes, hiteles életrajzot írni […] Kosztolányi, József Attilával szemben – ’polgári író’-sága miatt – későn lett az irodalomtörténet-írás kegyeltje, ezért az életére-pályájára vonatkozó adatgyűjtések is csak későn indultak meg – akkor, amikor az ezek alapjául szolgáló dokumentumok már erősen megfogyatkoztak és az esetleges ’adatközlő személyek’ jelentős része már meghalt. Amikor pedig Kosztolányi első számú kedvence lett az értelmező iskoláknak, azok éppen az életrajzi kutatások fölöslegességét, sőt, a megértésre vonatkozó káros hatását vázolták. Magyarán elmaradt a Kosztolányi-’nyomok’ felkutatása, összegyűjtése, illetve annak, ami van, az értelmezése.”
A tanulmánykötetből megtudhatja az olvasó, hogy Kosztolányi a Tanácsköztársaságot követően szerkesztője, írója volt a nyílt ellenforradalom Új Nemzedék című kurzuslapjának, amiben antiszemita felütésű cikkeket szerkesztett, közölt, vagy ahogy Bíró-Balogh Tamás tanulmányaiból kiderül, éppenséggel nem közölt. Bár ez utóbbi, mintha az író magán viselt maszkjának eleme lenne, a majdani támadások kivédésének eszköze, mintegy jelezvén „lám, én ezt az uszító szöveget nem közöltem”, becsületesebb a mundérom a cikkíróénál, ami egyébként más esetekben, például Adyval szembeni véleménynyilvánítása során is, szinte a nyílt zsarolás szintjén előfordult vele. A kutató azt is bizonyítja, hogy Kosztolányi „elítélhető” (antiszemita) jellemhibája nem csak az Új Nemzedék napi rendszerességgel közölt Pardon-rovatába névtelenül írt cikkeiben mutatkozik meg, hanem korabeli levelezéséből is kitűnik, a későbbiekre vonatkozóan viszont egyre kevesebb az ilyen bizonyíték, mert az író akkor már zömmel telefonon intézte ügyeit. Ám a fennmaradt levelei is szemléletesek, az éppen induló Nyugat folyóiratról mint „kifejezetten antiszimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezetről” írt, máshol a „Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnokságának” tudja be a magyarság koldusbotra jutását, 1922-ben maradinak és „reakcionáriusnak” titulálja magát, majd kezdetét veszi rejtőzködése, nem ír vallomásos jellegű leveleket, papíron inkább ügyes-bajos dolgait intézi, szűkszavúan, és a félig fölhúzott sisakrostélyt – antiszemita írásait leginkább neve elhallgatásával közölte –, a homo aestheticus álarcára cserélte. Ez a rejtőzködő írói-emberi attitűdje önéletrajzi írásaiban is tetten érhető. Bíró-Balogh fölkutatta Kosztolányinak az önéletrajzi referencialitás iránti változó viszonyát, ami szélsőséges pólusok, az igény és az elutasítás között alakult élete során.
Kosztolányi megítélése még életében is hasonló volt, mint utólag Bíró-Baloghé. Egyik kortársa egy vitairat kapcsán keményen nekiment Kosztolányinak, alávaló emberként és gyenge költőként állította be, a cikk szerint „nemcsak erkölcsileg gazember, de rossz költő és gyarló esztéta, ráadásul buta is”. A költőt túlélő kortársa, Schöpflin Aladár szerint Kosztolányi „Feloldatlan ellentétek közt élt, jóság és gonoszkodásban kedvtellés, gőgös önérzet és hajlékony alázkodás, polgáriasság és excentrikusság, hagyománytisztelet és forradalmiság, komolyság és sátánkodó fintor egyszerre élt lényében. Soha nem lehetett tudni, melyik kerül előtérbe, sem azt, hogy melyik az igazi.”
Bíró-Balogh emlékeztet, hogy éppen Kosztolányi volt az „első magyar irredenta könyv”, a Vérző Magyarország szerkesztője 1920-ban, majd nyolc évre rá ugyanezen antológia „jelentősen átdolgozott” kiadását is ugyanő jegyezte, amivel voltaképpen elindítója és ébren tartója maradt a magyar irredentizmusnak.
Meglepő és egyben bátor könyv a Mint aki a sínek közé esett, szerzője megtorpedózta a Kosztolányi-kultuszt, nem kímélte a Nyugat első nemzedéke tagjaként tisztelt költőt, de saját pályatársai véleményét is folyton kész megkérdőjelezni, és okfejtésének stílusa kimondottan olvasóbarát. Már csak az a kérdés, mennyire barátkoznak majd meg olvasói Bíró-Balogh Tamás tanulmányainak mítoszromboló tartalmával.
