Színházba úgy kell hogy bemenjen a néző, mint a fogorvoshoz, tudva, hogy nem hal bele, de azt is, hogy valami biztosan történni fog, írja Antoine Artaud a színház eszményéről. Így vagyok én Palócz köteteivel. Az elmúlt húsz évben időről időre kezembe kerül egy-egy kötete, és valami mindig történik, de hogy mi, az már csak akkor derül ki, amikor nyakig benne vagyok. Az első kérdés mindig ugyanaz. Ez mi? És itt kezd érdekes lenni a kötet. Mi is van előttünk? Próza, vers, napló, dokumentumgyűjtemény? Vagy mindegy? Rossz szokás, de bár az elmúlt mintegy száz évünk az irodalmi kísérletezésekről szólt, még mindig ugyanazokat a sablonokat keressük, sőt várjuk el íróinktól. Egyeseket már az is frusztrál, hogy az illető író, vagy költő, netán drámaíró. Cipész a kaptafánál, és akkor minden tökéletes. Állóvizeink szépek, állnak is, meg vizesek is, minek abba mezítláb belecaplatni?
Megragadva az adódott lehetőséget, most szólok, Palócztól nem lehet elvárni semmit, sőt várni sem lehet semmit. Azt kapsz, amit épp adni akar, és legyen elég. A Kenotáfa című kötetben például mindent, ömlesztve, de mértékkel. Mint az erdélyi fatányéros. Kevés házi savanyúsággal. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, vajdasági fatányéros, ha lenne ilyen. A kedves olvasó leveszi a polcról, belelapoz, majd visszateszi, és átsurran a klasszikus irodalom nyugtató melegébe, nem gondolva arra, hogy Jókai is a maga korában ugyanennyire kaotikusnak tűnt a se nem történelmi regény, se nem fikciós köteteivel, a látszólag értelmetlen felsorolásaival. De tempora mutantur et nos mutamur in illis (Az idők változnak és mi is változunk velük).
A Kenotáfa című kötet formai kavalkádjára az első magyarázat maga a cím. Cenothapium latinul annyit tesz: üres síremlék. A szerző egy lezárt korszakának emlékei köszönnek vissza a könyvben. Egy korszaknak, de korántsem magának a szerzői munkának. Ezért üres. Ha már nagyjainkat idéztük meg a bevezetőben, akkor most talán Petőfi újonnan felröppent hírére tudok reflektálni. A Megamorv Bizottság (máris elbizonytalanodunk, hogy fikció ez, vagy valóság) szerint a kínaiak bebizonyították, hogy túlélte a segesvári csatát, és Barguzinban van eltemetve. Hiába a sok tanulmány és a még több emlékmű. Nincs ott, ahol lennie kellene. Pont. Ez az abszurditás elég ahhoz, hogy senkit ne érdekeljen a valóság. Lassan elő fognak kerülni koszorús költőnk orosz nyelven írt versei is és a cári családdal való bensőséges, talán intim kapcsolata is. Palóczról legalább tudjuk, hogy szépirodalommal foglalkozik, és mindazt, amit leír, így is kell kezelni. Emellett újságíró is, mely minőségében tényekkel operál, de ez más téma. Maradjunk most az előbbinél. A majd négyszáz oldalas üres síremléknél, amelyben benne van a szerző 1991–2002 közötti időszaka, de a szerző már nincs ott. Volt, átélte, túlélte, továbbállt és ennyi maradt: egy emlék. A többnyelvű közeg, a balkáni háború, a déli végek kulturális és művészeti mindennapjai. Mindaz, amiről írni lehet abból a korból. Volt, lezárult, mindenki megírta már lassan a maga szemszögéből a történteket, és majd idővel összeáll a teljes kép. Ez a történet a szerzőről szól és színészi, írói, újságírói alteregóiról, amelyek szépen különválaszthatók fejezetről fejezetre.
A kötetbe gyűjtött levelek, versek, jegyzetek, szórólapok, szereposztások és még minden más a realitás és a fikció határán mozog. Talán a legizgalmasabb, amikor időről időre elmosódnak ezek a határok. Legjobb példája ennek a szerző alteregóinak szerepeltetése. Sarnyai Ödön, Jana Bitchaklová, mindannyian különálló entitásként jelennek meg a kötetben. Élik a maguk kis világát. Talán jó lenne (ha lehetne, de nem lehet) úgy olvasni a könyvet, hogy semmi háttér-információ nem áll rendelkezésre, de így néha már szinte brechti elidegenítési effektusnak tűnik minden egyes név, mert nem tudni, melyik a valós személy és melyik a szerzői alteregó. Sejteni vélem és néhányról tudok is, de semmi sem biztos. Fontos ez egy szépirodalmi műnél? Nem, de ezekkel a háttérinfókkal együtt kell élnem, és csak így tudom olvasni a kötetet.
Én még sohasem láttam saját farkába harapó kígyót, csak rajzokon. Valahogy mégis mindentől ezt várjuk el. Kezdődjön el egy bizonyos ponton, mondjuk a fejénél, és fejeződjön be a farkánál, majd kezdődjön újra. Teljes, lezárt történeteket akarunk. Na ebben a kötetben minden van, csak ez nincs. Akkor meg...? Próbáljuk egy kicsit más szemszögből megvizsgálni a történet lényegét. Vajon csak az-e a történet, amit szépen, óvatosan elkezdünk, és egy hosszabb elbeszélő rész után befejezünk? Ismét a sablonok. Bevezetés-tárgyalás-befejezés. Ezt így kell csinálni. És ismét pont. Pedig, ha például leveszünk a polcról egy könyvet, nem biztos, hogy a színe vagy a borítóján lévő kép az, ami szembetűnő. Lehet, hogy a mérete, vagy az illata, vagy bármi más. És ettől a pillanattól kezdve, ez az élmény határozza meg a folytatást. A Kenotáfa kötetben is ez történik, időnként felbukkan egy szereposztás, egy vers, látszólag minden ok nélkül, vagy egy-egy ilyen felbukkanás egészen más irányba fordítja a történetet. Hogyan téríti el egy szereposztás-felsorolás a színházi visszaemlékezést egy fogorvosi kezelés elbeszélése felé. Erre recept nincs, megtörténik, és mindenki fedezze fel magának. A kötet rengeteg lehetőséget ad az interakcióra, bizonyos támpontok, szerkesztési elvek mentén lehetőségünk van saját magunknak és magunkból kiindulva értelmezni a történéseket.
Palócz kötete kordokumentum, vagy dokumentumregény, vagy bármi más, ki minek szeretné nevezni, ha ez fontos egyáltalán. Mindenesetre, ha el tudjuk hagyni a belénk nevelt konvenciókat, egy élvezetes és pontos leírása annak a kornak, amelyben újraértelmeződtek a kulturális és közéleti mindennapok.
