Nehéz jó novellát írni. Olyasfélét, amely több egy formai követelményeknek megfelelő, korrekten elmesélt történetnél. Sokkal több. A jó novella fejbe kólint. Megizzaszt. Felkavar. A bőröd alá mászik. Beleeszi magát a gondolataidba. Agyalsz rajta tevés-vevés közben. Elbíbelődsz vele. Továbbgondolod. Ott kattog a fejedben még órák, napok múlva is.
Ha jó novellát olvas az ember, háttérbe szorul a külvilág. Elfőhet a kávévíz, hangoskodhat a küszöbön a macska, pittyeghet a mobil, elzsibbadhat a könyvet tartó kar. Kit érdekel? A jó novella székbe szegez, nem ereszt. El kell olvasni belőle még két oldalt, meg még hármat, egyre sietősebben, hisz bonyolódik a cselekmény, jó lenne a csattanóhoz vezető sorokat mielőbb behabzsolni.
A jó novellában az első mondattal – a felütéssel – működésbe lép egy sajátos történetörvény, amely fokozatosan szippant, ragad magával, egyre beljebb, a saját kis rejtett közegébe, ahol szép lassan minden részlet ismerős lesz, otthonos (hadd ne mondjam: lakályos), és egy idő után már nehéz eldönteni, te váltál-e mindennek részévé, vagy ez a különös közeg épült beléd.
Efféle olvasói élmény sajnos ritkán adatik meg. Részint, mert egyre kevesebben foglalkoznak novellaírással (hisz napjainkban a regény dominanciája tapasztalható, minden kiadó regényt íratna a szerzőivel, még a meseírókkal meg a költőkkel is), részint meg amiatt, mert kevesen képesek jó novellát írni. E műfajnál ugyanis nem lehet sumákolni. Ha nincs egy kiváló történet, hiába a nyelvi bravúr, a cirkalmas mondatok – nem hat az írásmű. Felejtős. Legfeljebb az érzet marad utána, hogy olvastam valami tetszetőst, de képtelenség megragadni.
Tóth Krisztina a fentebb említett kevesek közé tartozik. Vérbeli novellaíró. Jó érzéke van ahhoz, hogy hétköznapi élethelyzetekben is meglássa azt a mozzanatot, amely majd képes lesz egy egész eseménysort elvinni a hátán. E szerzőnő számtalanszor bizonyította már, hogy különleges érzékkel képes felfedezni környezetünkben a jellemzőt, a sajátost, és úgy kerekít történetet hozzá, hogy olvasóként csak győzzük kapkodni a fejünket: mennyire ismerős szituációk, mennyire ismerős figurák, mennyire mindennapos mozzanatok, mégis mennyire izgalmasak! Tóth Krisztina novellái látleletek korunk társadalmáról. Apró nüánszok, amelyek épp olyan pontosan képezik le közegünket, ahogyan egy szociofotó. Megragadnak, pillanatokat merevítenek ki.
A legújabb Tóth-novelláskötet, a Pillanatragasztó is efféle írásokat tartalmaz. Pillanatnovellákat. Huszonöt olyan történetet, amelyek az elmúlt negyed évszázad végtelen hosszú eseményfolyamából kinagyítanak egy-egy részletet. Nem nagy horderejűek ezek az események, egészen hétköznapiak, a társadalom szempontjából legalább is bizonyosan azok, legfeljebb az adott egyének életére lehettek volna jelentősebb hatással, válhattak volna sorsfordítóvá is akár, ha ezek a hétköznapi kisemberek képesek lettek volna felfedezni a bennük rejlő lehetőséget, s meg merték volna ragadni azt. A Pillanatragasztó novellái azonban épp az elszalasztott pillanatokról szólnak, amelyeket az adott szituációban a történetek szereplői képtelenek megragadni. Folytatódik hát tovább a többnyire névtelen én-elbeszélők élete, mintha mi sem történt volna, mintha az idő kereke nem döccent volna egyet, mintha nem kínált volna fel a Nagy Sorsalakító mindnyájuknak egy B-változatot. Azok a bizonyos pillanatok pedig, ahogy a több milliárd hasonló, feledésbe merülnének, ha a szerzői varázsütésnek köszönhetően nem merevítődnének ki. Nem sűrítődnének valóság-lenyomatokká, miként régi dagerrotípiákon. Így azonban e sajátos történetalbumban egymástól térben és időben távoli események szomszédságba kerülnek, kínálva magukat az „összeolvasásra”.
Az illesztékekkel viszont akad némi nehézség, ugyanis annak dacára, hogy a fülszövegben megfogalmazott szerzői koncepció szerint ezeknek az apró kis eseményeknek valahogy egymásba kellene kapaszkodniuk, a kötet végére olyasféle nagy mozaikká kellene összeállniuk, amely huszonöt év kivonatát adja – mégsem akarnak összeállni. Ahogy a kötet címadó novellájában a megcsorbult porcelántál részecskéinek összeillesztéséhez, úgy az írásművek „egybefogásához” is hiányzik a pillanatragasztó. A kompakt kis történetek végig önállóak maradnak, elkülönültek, nehézkes köztük bármiféle kapcsolati szálat találni. Az erősebb, sodróbb novelláknak mindez nem is válik kárára, a kötet kevésbé fajsúlyos darabjai viszont megsínylik, hogy nem lehet összefüggésben értelmezni őket. Ezáltal ugyanis nem tudnak felértékelődni, nem rétegződhet a jelentéstartományuk, nem kerülhetnek új megvilágításba. Kár. Mert így a Pillanatragasztó felemás kötet marad. Nagyjából fele-fele arányban kiváló és felejthető novellákkal.
