Huszonhét, címükben női nevet hordozó novellából áll össze Cserna-Szabó András Veszett paradicsom című kötete, a könyv és a novellák címadása eleve képzettársításra sarkall, amire még rátesz Baranyai András pop-artos borítóterve. A színes védőborítón egy Andy Warhol (leveskonzervet ábrázoló) munkáit idéző konzervdoboz látható, címkéjén a szerző nevét egy, az édenkerti bűnbeesést ábrázoló festmény lenyomata választja el a kötet címétől, a hátoldalon ugyanezen konzervnek a túloldalát találjuk, rajta az összetevőkkel (a novellák címében szereplő nevekkel), és egy idézőjelek közti mondattal: „Kibillent az elviselhetetlen normalitásból”. Vagyis paradicsomról van szó, bibliai és konzumtermék értelemben egyaránt, amiből az első a szövegekben felvetett élethelyzetekre, a bűnhődésre utal, míg a második a novellák hatására, vagy mellékhatására vonatkozik: kibillent.
A könyvben valóban minden valahogyan „kibillent” önmagából. A cím az elveszett, elvesztett, megveszett paradicsomra utal egyszerre, arra, hogy mindaz, ami valaha (vagy talán soha?) egész volt, eltűnt, széthullott, darabjaira törött, és hiába minden, emberi igyekezet, szerzői akarat, az örök évák és örök ádámok képtelenek visszajutni az áldott körülmények közé, bármit is tesznek a novellahősök, csupán társuk létlehetőségeit, illetve önnön sorsukat rontják, minden gesztusuk egyre távolabbra taszítja őket az egészséges párkapcsolattól és a társadalmon belüli megállapodottságtól. Nem különösebben nagy ívű a „kitaszítottság” megnyilvánulása, viszont, tekintve, hogy egyéni sorsokról van szó, minden lefelé, a romlásba irányuló mozzanat drámai és sorsromboló. A történetekben szereplő nők újra és újra eljátsszák az ősanya (Éva) gesztusát, szakítanak a tiltott fa gyümölcséből – jelentsen bármit is ez a jelképes cselekedet az adott elbeszélésben –, a velük kapcsolatban álló férfiak pedig viselik a következményeket. Ez így nagyon szexista megfogalmazásnak tűnik, de Cserna-Szabó könyve nem szexista, bár nem a női nem kárára.
A szerző végtelen fantáziával teremt képtelennél képtelenebb történeteket, ámulunk csak rajtuk, élvezzük humorát, remek csattanóit, és azt, hogy nagyon tud novellát írni.
Számomra egyik legizgalmasabb az Arabella novella, amelynek kezdő mondata nyomban fölkelti a figyelmet (ez megkerülhetetlen szabály a novellaírásban), ráadásul önironikus is az elbeszélő műfaj irányában: „Fent, a babakék égen habos felhők kergetőznek némán, lent, a Majakovszkij utcán kövér vénasszony csoszog a szűzhóban.” (82. o.) Van ebben a mondatban annyi, hogy az olvasó dilettánst kiáltson, és hagyja a fenébe az egészet, de annyi is, hogy a sokat próbált olvasó éppen ezen kapja föl a fejét: ekkora merészségre csupán az ragadtathatja magát, aki nagyon biztos a dolgában. Cserna-Szabó természetesen magabiztos, ezért szeretem. De ne maradjak adós Arabella történetével. Egy kikopott és lerongyolódott egykori úrhölgy és egy balfácán rendőrspicli nem különösebben épületes beszélgetése lenne, ha az elbeszélés végén nem derülne ki, hogy a matróna az egykoron Satanella néven hírneves írónő, Spiegler Bella tulajdonképpen volt férjét, Krúdy Gyulát pocskondiázza a spiclinek előadott monológjában. A novellák számos irodalmi utalást tartalmaznak, gyakran tematizálják az írásművészetet, a helyszínek Budapest, Szeged, Kolozsvár között váltakoznak, de egyes szövegek például Ukrajnából meg a nemzetközi űrállomásról közvetítenek beszélgetéseket.
Bármennyire is elképesztők az elbeszélt történetek, mindegyik novellában találunk a valósághoz visszaperdítő csavart. A szerző kivételesen ügyel az évszámokra és a korabeli társadalmi összefüggésekre, imaginációja ráépül a kortörténetre, amiből gazdagon adagol, miként gasztronómiai ismereteiből, és remek, itt inkább kesernyés humorából (lásd: az írásunk címébe kiemelt mondatot).
A női nevek sora alapján összeálló kötet azt sejteti, hogy kemény szerkesztői munka áll a háttérben, ám gyanút kelt, hogy a névsor nem követi a betűrendet, itt valami baj lehet, gondolom, és úgy is tűnik, a szerkesztői elv, ami az elvesztett paradicsomtól a veszett paradicsomunkig (múlt és jelen századunkig vezet), felkavaróan kusza, távolról se egységes színvonalú. Kilógnak a koncepcióból egyes szövegek, miközben figyelmeztetnek, hogy nem szabad habzsolni a könyvet, minden elbeszélésnek meg kell adni a megemésztés idejét. Ilyen, lassított olvasás mellett működik a kötet, ha át szeretnénk vágtázni rajta, úgy érezzük, a kevesebb több lett volna, némely történet mintha azért lett volna beszuszakolva a kötetbe, hogy „vastagabb” legyen a könyv. Valójában mégsem erről szól a történet, hanem arról, hogy ha valóban létezett az Édenkert, az onnét történt kiűzetés nyomán jelen világunk valóban „veszett paradicsom”, amelyben a mindenkori évák és ádámok tapasztalatában az egyetemes értékek önmaguk ellentétébe fordultak át, a társadalom nem becsüli az egyenességet, a becsületet, a szeretetet, a humánumot, a segítőkészséget, az előzékenységet stb., s ennek nyomán a hagyományos értékek hiányában a személyes kapcsolatok is dugába dőlnek. Az események elbeszélése fölkavaró, a novellák szerkezete zömmel briliáns, ha nem az, akkor is élvezetes, a szerkezet szerintem sántít, bár meglehet, éppen így jó. Nekem a várakozásomnak megfelelően ez a Cserna-Szabó könyv is bejött, még ha ki is billentett az elviselhetetlen normalitásból.
