Amikor értesültem Danyi Zoltán regényének címéről, több ifjúkori olvasmányélményem is eszembe jutott. Például Ladislav Fuks A hullaégető, Norman Mailer Meztelenek és holtak, Hans Hellmut Kirst Farkasok című regényei, meg Nemes Jeles László Saul fia című friss filmje. Nem utolsósorban a magam élményei a horvátországi és a boszniai háborúkból. Amikor már kézbe is vehettem a könyvet, majd elolvastam, beigazolódott a sejtésem, valamiféle kapcsolat fűzi egymáshoz ezeket a műveket, legkézzelfoghatóbban az, hogy a háború általában ugyanazon szituációkat termeli ki.
A dögeltakarító nem háborús regény, sokkal inkább az emlékezés és a feledés küzdelmét jeleníti meg, ami azonban végtére a jugoszláv polgárháború emléke elöli menekülés szellemi és morális iszapbirkózásának története.
A könyv első fejezete olyan lendülettel, sziporkázó iróniával, váratlan események egymáshoz illesztésével, a történetrészek közti nagy ugrásokkal vezet be a regénytörténetbe, hogy nem ismertem föl mögötte Danyi Zoltán elbeszélői habitusát. Olyannyira nem, hogy ha az Amerika című, Berlinben játszódó epizódot, ami akár önálló novellaként, sőt, talán kisregényként is megállná helyét, a szerző neve hiányában olvastam volna, bizony másnak tulajdonítom. (Egy ugyancsak vajdasági származású szerzőnek.)
A további hat fejezet (A furgon, A természetgyógyász, Celia, Európa, A vacsora, A tenger) tovább viszi az abszurditásokba csúcsosodó narráció koherenciáját, Danyi Zoltán eddig általam nem ismert hangütését, ám ebbe az egységes összetartozásba beúszik a szerzőre – szerintem – jellemző csillapodottság, szemlélődés, megérintő líraiság, a szinte tapintható leírás. Az első fejezet voltaképpen folyamatos, ismétlésekkel ritmizált monológ, amit senki se hallgat, se a pszichiátria ápolója, se a csöves, akikhez Berlinben beszél az elbeszélő, miként ő se hallgatta a török vendégmunkás szövegelését, amíg az a német fővárosba fuvarozta a Szerbiából indult regényhőst. Végül kiderül, az egész regény ilyen, hallgatóság nélküli monológ. Kibeszélés, szabadulás a történtektől.
Az elbeszélő volt üzemanyagcsempész, benzinkúti dolgozó, megjárta a frontot, volt szerelmes és álmodozó, belső dekoratőr, dögeltakarító, szünet nélküli szellentéstől szenvedő figura, háborús bűnös pedikűröse, füzetvadász és Amerikára ácsingózó, budapesti, belgrádi, újvidéki, spliti, berlini tébláboló, csak nem ebben a sorrendben, mint ahogy a regény fejezetei se következetes időrendi sorrendben követik egymást, hanem az olvasó saját maga illesztgetheti egymáshoz őket, hogy kirakja magának a regényben megfogalmazott élet-, illetve halálképet.
A regény címe – bizonyára mert magam is átéltem a műben megidézett polgárháborút – eleve a háborús hullaeltakarítást juttatta eszembe, nem pedig azt a háromtagú brigádot, amelynek tagjaként az elbeszélő egy furgonnal a közutakon elgázolt, vagy út mentén lelőtt vadakat gyűjti be. Ezt az utóbbi állítást viszont az elbeszélő maga relativizálja a mű vége táján: „hogy kik is lehettek valójában az úgynevezett dögeltakarítók, merthogy ezt a társaságot nagy valószínűséggel abból a különleges alakulatból hozták létre, amelynek a feladata a lemészárolt bosnyákok és albánok tetemeinek a gyors és lehetőleg nyomtalan eltüntetése volt, mielőtt az amerikai műholdak lefényképezték volna őket…” (228.)
Hogy inkább ilyen dögeltakarítóról van szó a történetben, mint ártatlan jószágtetem-begyűjtőről, sejthető a polgárháborús szolgálatról szőtt szürrealista életképekből, az etnikai tisztogatásokról, nemi erőszakról, gyilkolászásról. Az elbeszélő mindezt szenvtelenül, tárgyilagosan írja le, hiszen ezek az események a jugoszláviai polgárháború korának élményei, ami miatt az elbeszélő szerint viszont mindenáron el kell hagyni a minden tekintetben elkurvult Európát. Nem bűnös itt senki, sem a meztelenre vetkőztetett horvát férfi, aki a halálsorfalból kilépve, hátat fordítva és lehajolva szembe fingotta a szerb pribékeket, se a csapatvezető, aki fordulatból pisztolyával a tökein keresztül fejbe lőtte a renitens halálra ítéltet. A bűnös az, aki elhintette a primitív ember kommunikációjának tartott agresszió magvát, és azok, akik hatalmuknál fogva nem vették elejét a barbár őrület folytatásának, és ezzel ugyanabba a végzetbe darálták be a kisembereket, áldozatokat és elkövetőket.
A groteszk történetek egyik legabszurdabbja, hogy az elbeszélő fölkeres egy jó hírű természetgyógyászt, akinek fizetség helyett – az elbeszélő, aki egyébként a hadseregbe beosztva horvát tanyákat fosztogatott, horvát nőt erőszakolt meg többedmagával a háború oltalma alatt – levágja a lábkörmeit. A természetgyógyász kétségkívül nem más, mint a boszniai szerb vezér, Radovan Karadžić, a bosnyákok elleni katonai meg félkatonai megtorlások politikai menedzsere.
Miként jeleztem, lírai jelenetekben sem szűkölködik a regény. Egyik legszebb ilyen, amikor az elbeszélő a spliti katedrális harangtornyából keresztülfúrja tekintetét a horvát hegyeken, majd a Fruška gorán, hogy megpillantsa Újvidéket, ami meglepetésére sóval van behintve, miként az egész Vajdaság. Úgy, mint a legenda szerint Karthágó. Csakhogy most a sónak nem egy területet, hanem egy törések és repedések mellett összeálló történetet kellene kioldania az emlékezetéből, mert a nehezen fölhajtott, aggodalmasan kiválasztott füzetek nem fogadták be a háború által dezintegrált személyiségének elbeszélését, használatlanul kerültek a kukába.
Danyi Zoltán hősének mégis sikerült elmondania mozaikos történetét, ami nyomán úgy érezte, az egészet egy jó bácskai pálinkával kellene lemosni (258. oldal). Megérdemli, miként a szerző is.
