Szögi Csaba két verseskönyv és két regény után Utolsó éjszakánk Velencében címmel lírai kisprózáit rendezte kötetbe. Az írások zöme talán nem ismeretlen az olvasók előtt, korábbi változatait már olvashatták a Magyar Szó Üveggolyó című mellékletében, a napilap Jó reggelt rovatában, valamint a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lapszámaiban. Az átdolgozott írásművek huszonheted magukkal kerültek „egy fedél alá”, s kivétel nélkül arra hivatottak, hogy szerzőjük lírai oldalát mutassák be. A cím alatti műfaj-meghatározás szerint fényképnovellákat olvasunk, egyslukkos fajtát, viszont a rövidke írásokat szinte szétfeszítik a költői képek és lírai futamok, a szerző beszédmódja minnesängerekéhez és trubadúrokéhoz hasonlítható. Ermidsomm éjjelén, Ermidsomm éjjelén négy boszorka száll. Tűzvirág-rejtekén, az eltűnt időben hajnalfényt kaszál. Körbefut az én, körbeszáll az én szerelmem új szikrák tavaszán. Égbe fut a szán, Égbe jut a szán. Vejnemöjnen rénszarvasa, bűvös erőd fejtsd ki menten: szárnyalj szélnél sebesebben, huss!...– kezdődik ekképp a Tánc című alkotás, amely már a prózán túlmutatva nemcsak a lírához, hanem a zenéhez és az önfeledt tánchoz közelít.
Oldalról oldalra haladva élhetünk a gyanúperrel, hogy Szögi Csaba sajátos játékot játszik, kihegyezte pennáját, és beleírta magát néhány novellának álcázott költeménybe. Eltanyázik a sorok között, jókedvében dzsiggel picit, rőfös szakálla balra-jobbra libben, rámás csizmát és rakott szoknyát visel, húzza a lábát mint a sebesült rókák, macilányokkal szemez, remeteként elmélkedik, a kedvesére kacsint, majd a homokpuszta felett elröppen egy távolabbi csalitos felé. Mindeközben hömpölyög a… Mi is? A fényképnovella-vers.
Minden szempillantással megszületik a pillanat, a kép, a költemény. A regös azt festi eléd ékes énekszóval, ami egy-egy pillanatban lelki vagy fizikai retinájára égett – foglalja össze Szögi egy helyütt a kötetben olvasható írások keletkezéstörténetét, utalva egyszersmind arra is, hogy a képet, látványt, pillanatnyi hangulatot megragadó írások mindössze lenyomatok, kivonatai valami mögöttesnek, gyaníthatóan egy komplex szerzői univerzumnak, amelyben helyet kapnak korábbi olvasmányélmények, mítoszok elevenednek meg, garádiccsá válik Weöres létrája, elhervad Radnóti elalvó nyírfaága, Updike horgászni indul, átlibeg szemünk előtt az ómagyar Mária, valaki átír nekünk egy LGT-dalt, talán a szférák felől ősi tamtamok ritmusára árad a zene, felidéződik az Énekek énekének pomagránátja és a következő mondat minden szavába itatódva életre kel Balázs Béla: A bennem nyugvó csend ősibb, mint én magam vagyok, az ő részét képezem, belőle nőttem ki, és csak akkor fáj bennem, ha hűlni kezd, ha már nem figyelek oda rá, ha már nem szólítom, ha elfelejtem a benne lakó angyalt, aki pedig súgna, a legjobb tanácsot adná mindenkoron, amikor szükség van reá.
Az írások tere és ideje megfoghatatlan: Sohaország, Sehol szigete – rejtett belső világ kivetülései. Az íráskényszert kiváltó gondolatfutam meditációhoz hasonlítható, a szerző felkerekedik, megfogalmazása szerint alászáll a katakombák mélyére, megkísérel bepillantani a világ virtuális szeméremajkai közé. Utazása egyfajta zarándoklat. Ezt a hegyedet is megmászom, Isten, meg én, a következőt is! Bejárom összes tájaidat, érinteni, érezni akarok minden szirtet, dombot és lankát a magas Ég alatt, szürcsölni fogok minden hűs forrásból, hogy erőt gyűjtsek a következő csúcs tikkasztó kaptatójához, hol verejtékem a mai utam végén is a Föld arcára csepeg majd, ahogy mögöttem lassan elvérzik a hevesen ziháló alkonyat – fogalmazza meg ekképpen ars poeticáját Szögi Csaba a Zarándoklat című írásában, amelyben kifejti abbeli igényét is, hogy szívesen venné, ha e zarándokút során az olvasó társául szegődne, és felkísérné a következő kaptatókra.
Hogy a vándorlás során történik-e valami említésre méltó? Seregnyi apróság. Az éjszaka duzzadt fekete rózsabimbóvá válik; egy néni hajtja lassan a biciklijét, végig a Mária utcában, a forgalommal szemben; Velence városa az éj nehéz leple alatt buján elterpeszkedik; a Múzsa nyaralni ment, se képeslap, se üzenet; gyanakvóan pislog egy marcona rendőr; az Ige ott lebeg a vizek felett és a Nap duzzogva el. Akik a nagy ívű, fordulatokban gazdag történetek kedvelői, valószínűleg keveslik majd ezen aprócska mozzanatokat, amelyek köré szerveződnek Szögi Csaba keleti szőnyegekhez hasonló, ékes pársorosai, de az ajánlás tanúsága szerint nem is nekik szánta őket a szerző. Hanem a szikrák örököseinek, akik az Idő búsképű lovagja csatlósaiul szegődve minden csúcson új lélekzetet vesznek, és füttyögve indulnak tovább.
