A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kimondottan mutatós kiadvánnyal indította a VersZene: vers, zene, kép című sorozatát, amelynek első darabja, Domonkos István Domi-dalok című, tavaly megjelent verseskötete maga a szolidság és elegancia. Az a fajta a könyv ez, amely már a küllemével rabul ejt, a szemet, az ujjakat „lakatja jól” legelőbb, s csak utána a szellemet, a lelket. Jóleső végiglapozni a két oszlopra osztott, telerótt, tojáshéjszín oldalakat, esztétikus a kötetet uraló halványszürke, fekete és fehér kontraszt-harmóniája, a hátsó fülzseb pedig valódi kincset rejteget.
Domonkos saját maga énekli/dúdolja/gitározza el a fedelek közé sorakoztatott verseit. Tizenhat költemény, majd’ egyórás zenei anyag. Karcsú, ám annál fajsúlyosabb szelete az eddigi Domonkos-opusnak. Bár a kötetcím alatti meghatározás szerint a kiadvány verseskötet CD-melléklettel, miután meghallgatjuk a melléklet-lemezt, majd olvasni kezdjük a verseket, rájövünk, képtelenség szabadulni a lüktető gitárhangoktól, a verssorok közé ette magát a dallam, és lehetetlen csak a betűkre, szavakra összpontosítani, hiszen ott, belül továbbra is árad a zene, végérvényesen egybefonódva a papírra vetett gondolatokkal.
Akár azt is mondhatnánk, hogy a Domi-dalok valójában CD dalszöveg-melléklettel, hiszen ember legyen a talpán, aki megállapítja, a zenéhez is kiválóan értő költőben vajon mi fogalmazódhatott meg előbb, a verssor-e vagy a dallam, egyáltalán elkülöníthető-e a kettő, vagy valami komplex ötvözete ez a költői-zenészi eszköztárnak.
A kötet bevezető-ajánlójában Mezei Szilárd úgy fogalmaz, hogy a háborús 90-es években ezek a gitárkíséretes énekelt versek húzták ki az akkor eszmélő huszonéveseket, de lehet, hogy az idősebbeket is, a sötét, kilátástalan állapotból, hangulatból, amiből alig látszott kiút, lévén, hogy abban a helyzetben nem akadt senki, aki hitelesen megszólalt volna, és felmutatott volna valamit, ami egy közösséget megtarthat, összefoghat, megvigasztalhat.
Domonkos dalversei úgy keringtek ütött-kopott hanghordozókon sokszorosítva, mint a magányos hírmondók, akik történeteket, arcokat, hangokat, szorongást, félelmet, kilátástalanságot, kegyetlen őszinteséget s fanyar iróniát „lúgoznak ki” e kisvilágból, hogy hírét vigyék mindennek, s ki is mentsenek valamit belőle, okulásul. A költő mindannyiunk számára ismerős létélményt fogalmaz meg például a Pamacs című alkotásában: „…vajdaságban aznap / fagyott s havazott / a kutyám is örült annak / hogy szaladok / szakajtóban vittem / a kenyértésztát / nagyon-nagyon féltem / mint aki vért lát / tető alá bújtak / a fehér falak / hó fedte a fákat / megfagyott sarat / … vajdaságban aznap / fagyott s havazott / örültem hogy élek / s hogy így szaladok”.
Mindazok, akik kisgyerekként Domonkos István verseiből tanulták meg, hogy Újvidék az olyan város, minden ablaka lekváros, illetve, hogy a csintalan gyereket is meg kell dicsérni, most feleleveníthetik e versélményeiket, hiszen a fajsúlyos, „nagy versek” (Kuplé, Nem élek ha félek) mellett több gyerekvers is helyet kapott a válogatásban, bár könnyedség ide, játékosság oda, a sorok mögül ezekből is kihallani a szomorkás felnőtt hangját. A Hari jáma hari krisna című alkotásában többek között amiatt bánkódik, hogy nincs a fején harisnya, ami mögé el lehetne rejtőzni.
Talán ez a menekülési, rejtőzési vágy űzte Domonkos Istvánt egészen Svédországig, a több évtizede maga mögött hagyott űrt mindössze az alkotásai hivatottak kitölteni. Az általa hátrahagyott, színehagyott, kopott kis vajdasági létet tükrözik Bicskei Zoltán illusztrációi, amelyekben, ahogy a Domi-dalok minden sorában, benne egy maréknyi szülőföld, benne az otthon-íz, benne a magány, az elvágyódás és a visszagondolás is.
