„Ernyicse valahol tizenhatodúton fekszik Sztrugackijék Zónája és egy szegedi káposztaföld között. A századelő szociográfiái a Délvidék Ceylonjának nevezik: kis, könnycseppalakú földnyelv a Holt-Maros mocsarában. Állítólag Magyarország része, de Románia jelenti az egyetlen kapcsolatot a külvilággal: kis hazánk felől egy megkerülhetetlen tölgyfa zárja a faluhatárt” – olvashatjuk a szegedi születésű Sarnyai Benedek első kötetének fülén. A történetek helyszíne tehát egy (a?) határon fekszik, ám ez a határ elmosódó és az sem igazán egyértelmű, mit választ el mitől. Egyszersmind határon fekszik a helység az időben is, hiszen akkor kapcsolódunk be az ernyicsei eseményekbe, amikor hosszú-hosszú idő után éppen változás következik be: az emberemlékezet óta regnáló polgármestert egy új vezető váltja. – Jellemző és szemléletes a kötet két ciklusának a címe: A határ és A legendárium. Voltaképpen ugyanis pontosan erről van szó: egy határ menti legendáriumról, a legendárium határairól, a határok legendáriumáról.
A mindössze 26 éves ifjú író meglepően kiérlelt hangon mesél debütkötetében, amelyet nevezhetünk novellafüzérnek, s ha kedvünk tartja, akár kisregénynek is, de a legjobb, ha nem a meghatározásán rágódunk, hanem olvassuk. Ez nem nehéz feladat, mert Sarnyai olvastatja magát, illetve a történeteit, ezeket a mesés-legendás, mégis realista, a kelet-közép-európai groteszk hagyományait megújító írásokat, amelyek a latin-amerikai, sokkal inkább mitikus, semmint mágikus realizmus legjobbjait is megidézik az olvasóban. Sarnyaiban ott lapul Mrożek és Hašek, Örkény és Kurkov, Garcia Marquez és Vargas Llosa, Borges és Cortazár, ám jól összekeverve és egyben derekasan fölrázva, alaposan újragondolva, igazán és végletesen sarnyaissá gyúrva.
A kitalált település toposza nem ritka az irodalomban – elég, ha csak a Száz év magány Macondójára vagy A Kő hull apadó kútba Jajdonjára, netán Lázár Ervin Rácpácegresére gondolunk –, s bár a mintát többnyire konkrét helységek adják, mégis általában egyfajta esszenciák ezek a nemlétező helyek, mégpedig a létező helyek esszenciái. Igaz ez a Sarnyai által teremtett Ernyicsére is, amelyben a magyar (kelet-közép-európai) vidék számos települését fölismerni vélheti az olvasó, saját tapasztalataival töltve föl az írói kereteket. S miközben jókat derül Kaporyn, Karagolyon, Sandalon, Filvigen, Garczon, Hunya tiszteletesen, a Vajdaiakon és társaikon, óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor magán is mulatni kezd, fölismervén, hogy az ernyicseiek éppen olyanok, mint ő és a környezete, még ha olykor karikatúrának is tűnnek. De hát a nagy kelet-közép-európai groteszkben, ebben a sajátos, már-már érthetetlen Abszurdisztánban kicsit minden karikatúrának tűnik. Sarnyai Benedek pedig fölismerte azt, hogy ezen a vidéken, az Óperencián innen a groteszk, az abszurd a valódi, földhöz ragadt, kőkemény realizmus, amint azt is, hogy a mitológia a valóság (talán) legteljesebb leképezése, amely nem szó szerint igaz, hanem valóságosan az. Mindenesetre első kötetében a fiatal szerző megalkotott egy groteszk mitológiát, amely szórakoztat, de sokkal többet is tesz annál. Olvasni és élni kell ezt a könyvet. Érdemes.
Nyitókép: Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2023.
