Izgatott szülők és rokonok előtt traumáik elordításában versenyző gyerekek; szoba, amelyen az összes ablak helyett tükör van, és csak befele látni; kirakós boldogság és melankólia, csak néhányak azok közül a bizarr jelenségek közül, amelyekkel Sztercey Szabolcs Plüssbolygó című verseskötetében találkozhatunk. Szabad formában született, meghökkentő és groteszk tartalmú műveiben a szerző egy sajátos költői univerzumot teremt. Az elemzésre fogékony versbeszélő mindvégig a számunkra jól ismert világból táplálkozik, a hétköznapi élethelyzeteknek a torzító költői lencsén keresztül történő láttatása azonban teljesen új megvilágításba helyezi az ismerős szituációkat. A kötet versanyaga ugyanis variációk sorozata néhány összetartozó témára, amilyenek a szülés, születés, anyaság, szülő-gyermek viszony, család, házasság, párkapcsolat.
A Plüssbolygó anyagának tekintetében ízig-vérig szabadversekről van szó, Sztercey Szabolcs költeményei nemcsak a formai kötöttséget rázzák le magukról, hanem – mint látni fogjuk – tartalmi tekintetben is nagy adag szabadosságról árulkodnak, kimerítve a furcsa és különös valamennyi módozatát. A versek révén az olvasó előtt egy különleges világ rajzolódik ki, amelyben a felnőttek és a gyerekek észjárása és élettapasztalata több közös vonást mutat, mint a számunkra otthonos valóságban; az életszerepek nincsenek kőbe vésve, a személyazonosság olykor a változtatható vagy felcserélhető kategóriába tartozik; és a jól ismert szertartások és életesemények sem a megszokott módon zajlanak. A szerfölött invenciózus alkotás megérdemli, hogy behatóbban foglalkozzunk vele, éppen ezért kedvcsinálóként több versnek is ismertetem a tartalmát, egyrészt, mert többszöri olvasásra is meghökkentők, másrészt pedig azért, mert úgy vélem, hogy az utóbbi évek egyik legeredetibb és legizgalmasabb költői hangjához van szerencsénk.
Már az osztozás című nyitóvers jelzi, hogy a Huxley-féle „szép új világban” járunk, amely azonban – legalábbis a metaforikus nyelvi kifejezések értelmében – nem sokban tér el a mindennapokból ismert közegtől. „A rokonság nőtagjai összegyűltek, / hogy közösen hozzák világra a valójában / megszülhetetlen, óriási csecsemőt.” Ki-ki egy-egy testrészét vagy szervét szülte meg, vitte haza, szerette és dédelgette a sajátjaként. A szülés és a születés, mint az egyén számára az élet kezdetét jelentő pillanat, a kötet egyik visszatérő mozzanata, és a nyitóvershez hasonlóan kivitelezésben és áthallásokban is beleillik a versvilág szürreális keretei közé.
A véletlenszerűséget kijátszani igyekvő férj és feleség az előnézet című költeményben a legapróbb részletekig megtervezik leendő gyermeküket: nemét, kinézetét, érzelemvilágát, világlátását, érdeklődési körét, úgy küldik a laborba az adatlapot. A caesarea című versben szereplő szülők sem bíznak semmit a véletlenre, a későbbi kellemetlenségek elkerülése érdekében az örökbe fogadott csecsemőt kórházi körülmények között behelyezik az új anyukába, aki utána újraszüli magának a kisgyereket. A témában talán legbizarrabb költemény mégiscsak a lakhatás című, amelyben az anya „[s]okáig nem szülte meg a gyerekét, egyszerűen magában tartotta, / visszaszorította, mint egy ismeretlen fájdalmat, (…) érlelgette magában, mint egy gondolatot”. Közben a gyerek növekszik, a hasfalon keresztül ismerkedik anyjával, tele van kérdésekkel, tervezgeti a karrierjét, és mielőtt még elhatározná, hogy megszületik – mert az végül is az ő egyéni döntése –, azon töpreng, hogy lehet-e a méh belsejéből alkalmi munkát vállalni.
A példaként felidézett három vers hűen tükrözi azt a torzított lencsén keresztül szemlélt világot, amelyet Sztercey Szabolcs költészete képvisel. A jól ismert élethelyzeteket és berögződött tételeket hol a visszájára fordítva, hol kicsit módosítva, hol pedig idegen társadalmi környezetbe helyezve, a költő teljesen új szituációkat teremt, amelyek újféle válaszokat kínálnak a világ megismerése során felvetődő kérdésekre. A futurisztikus – nem ritkán disztópikus – jellegű képeket felvonultató verseket sokszor szelíd humor és finom irónia lengi át, oldva a groteszkből eredő szorongató érzést, még ha a költemények zömének lehetséges olvasata széles skálán is mozog. A kötet verseiben éppen az a legmegnyerőbb, hogy többrétűségüknek köszönhetően többféleképpen értelmezhetők, minden újraolvasás alkalmával újabb meg újabb rétegei tárulnak fel az olvasó előtt.
A szülést és a születést tematizáló versek mellett az anya és az anyai szerep is több versben feltűnik. A tisztogatásban a következőképpen jelenik meg: „anyu késő éjszaka jött haza valahonnan, / nyugodt volt és büdös, / csak egy pillanatra ölelt meg, / de éreztem, a szívéből jön a szag”. Az amit meg tudtam menteni című költeményben az anya hűtőszekrényként jelenik meg: „nyitva felejtettük anyut, / és megromlott benne minden”. Lehetetlen kizárólag értelmi síkon közelíteni ehhez a szürreális képekben ábrázolt világhoz, amelyben – a szerzői allúzióknak köszönhetően – mégis minden annyira ismerős, hogy érzelmi téren azonosulni tudunk vele, így a nyitva felejtett anyáról szóló vers folytatásának miértjét is érteni véljük: „most ki kell pakolni belőle / a romlott mondatokat, / a megavasodott érzéseket, a penészes / vágyait, a mélyen beleszáradt, / egy ideje felismerhetetlen dolgait”.
A versbeszélő mindvégig szenvtelenül szólal meg, hangjának állandóságával is biztosítva a versek homogenitását. Ezt a tartózkodó hangnemet a költő akkor is meg tudja őrizni, amikor a vers felettébb szomorú történetet mond el. A hólé gyereknarrátora azon sajnálkozik, hogy nem tették be a hóembert a fagyasztóba vagy a hűtőbe, hogy ne haljon meg, s mint mondja: „azóta is bánom, hogy nem tettük / be a fagyasztóba, mert ott az ételt tartjuk, / de anyu hiányát hol tartjuk akkor, milyen hűtőben”. Az elveszített anya utáni kesergés az örökzöld című versben is feltűnik, ahol az anya fenyőfa, akit egy favágó a hatalmas baltájával kivág a családból, és elvisz, hogy magának díszítsen fel, gyermeke pedig bizakodva üzeni neki: „remélem, most is szép vagy, és örökzöld”.
Az elmondottakkal ellentétben a kötetben olyan történet is szerepel, amikor maga az anya kezdeményezi a kiszakadást családjából. Az erasmus című vers egy olyan nőről szól, akinek elfogadják vendéganyai jelentkezését. Ez azt jelenti, hogy az illető hölgy egy másik családba kerül hat hónapra, annak a tagja lesz, az ott élő férfival hál, az ott élő gyerekről visel gondot. Mint mondja: „Kíváncsi volt, hogy milyen másokat is szeretni, / nem csak azokat, akiket muszáj.” Az ember egyetlen úton mehet végig, miközben folyamatosan újabb meg újabb leágazások tárulnak fel előtte. Élete során óhatatlanul felmerül benne a kérdés: ha itt vagy ott másképp dönt, vajon hogyan alakul a sorsa. Az egyetlen lehetséges élet és annak alternatívája párhuzamosan villannak föl a versben. Lehetséges-e azonban következmények nélkül két életet élni? A fél év letelte után az asszony hazamegy, s úgy érzi magát belülről, mintha rosszul rakták volna össze, játékfájdalom van benne.
A versek jelentős része a párkapcsolat, házasság, család kérdését dolgozza fel, igyekezve sajátos módon körbejárni az adott témakört. A strasberg-módszer című vers hősei „[t]öbb párhuzamos kapcsolatot tartottak / fenn egymással. Ha valamelyikben szakítottak, / mentőhálóként ott volt egy másik, / így soha nem vesztették el egymást.” Többször megismerkedtek egymással, volt köztük mély kapcsolat, de átmeneti, kalandszerű is, és folyamatosan megcsalták egymást a másikkal. A sztanyiszlavszkij című költeményben apa, anya és a gyerek hetente szerepet cserélnek. Ki hogyan látja a másikat, és hogyan alakítja őt – erre vonatkozik a legismertebb színjátszói módszer megalkotójára utaló cím is. Milyen apa az anya, gyerek az apa és anya a gyerek? Azt gyakorolják, hogy a másikként hogyan tudnák szeretni egymást.
Egyéniségünk többrétűségére világítanak rá ezek az utóbb említett versek. A legkézenfekvőbb értelmezés szerint nevezhetnénk a bennük lezajló folyamatokat szerepjátéknak, kísérletezésnek a különböző szereplehetőségekkel, de az nem lenne egészen pontos magyarázat, merthogy sok esetben a hősök – akik akár mi is lehetnénk – nem valaki mást játszanak el, hanem minden egyes alkalommal önmagukat adják. A vendéganyáról szóló költeményhez hasonlóan ezek a versek is annak a lehetőségét vetik fel, hogy engedve legemberibb ösztönünknek, többek legyünk annál az egyetlen személynél, akivel egész életünk során a külvilág felé azonosulni kényszerülünk.
„Önmaga családja volt.” Ezzel a felütéssel kezdődik a fészek című vers, amelynek hőse egyedül él, ettől függetlenül életében megtörténik minden, ami egy családban szokott: vádaskodás, veszekedés, megbékélés, szeretetnyilvánítás, elfáradás, miközben reménytelin nyugtázza magában, hogy „a család az egyetlen menedék”. A vagylagos lehetőségek mezején vele mutat rokonságot a vícium című vers szereplője, aki úgy határoz, hogy önmagával házasodik össze, s mint kiderül, az ő házassága sem sokban különbözik a legtöbb házasságtól, csakhogy ezúttal a másik fél is ő maga, vele kell meghoznia a szükséges döntéseket és kompromisszumokat, amelyeket – nevezzük így – egy klasszikus kapcsolatban a partnerrel kellene.
A Plüssbolygóban több másik abszurd szertartás is fellelhető. A javítás című versben a válást az esküvői ceremóniával hozza párhuzamba a szerző. Anya és Apa több éves házasság után újra felveszik a menyasszonyi ruhát és az esküvői öltönyt, az oltár elé vonulnak, és kijelentik, hogy ők többé már nem szeretik egymást. A legfelkavaróbb efféle történet mégiscsak a címadó záróvers, amelyben a tízéves gyerek úgy dönt, hogy elválik a szüleitől, merthogy nem érzi magát otthonosan a közös otthonukban. A válás a házastársak közti válás keretei között zajlik, a gyerek benyújtja a válókeresetet, van némi duzzogás és szemrehányás, végül a bíró megszünteti a szülő-gyerek kapcsolatot. A vagyonelosztás már simán zajlik, mivel a gyerek nem kér sokat, csupán a játék eget, a távirányítós madarakat és néhány gyerekrajzot, amiről mindig az hiányzik, aki ránéz.
Izgalmas önreflexióként is felfogható, hogy a kötet gyerekrajzokkal van illusztrálva, a gyermeki naivitást tükröző hangnem a legsúlyosabb témákat pedzegető verseket is áthatja. A legjobb játék címűben például a gyerek távirányítós sebeket kap karácsonyra, vérzős, heges, lekaparhatós sebeket, amelyekkel nagy-nagy beleéléssel játszik, ám nagyon kell ügyelnie rájuk, mert, ha elromlanak, nem kap újat a játékból. A költő kifinomult érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy a leghétköznapibb szituációból bizarr helyzetet teremtsen. S tegye ezt úgy, hogy azonnal többféle olvasatnak is utat nyisson. Az adott vers esetében a karácsonyra kapott játék és annak megóvása a hétköznapi helyzet, amely mindenki számára ismert, a sebek, mint játékszer pedig a vers (rém)meseszerű vonását képezi. A sebekkel való játék ugyanakkor elgondolkodtató olvasattal is rendelkezik. A játéksebek az életben szerzett valódi sebeket (is) szimbolizál(hat)ják, amelyek végig kísérnek bennünket életünkben.
Szürreális képeket láttató verssoraiban a szerző, némi társadalomkritikai éllel, egy felettébb torzított világot tár elénk. A tartalmi homogenitásnak köszönhetően a versek sok esetben párbeszédet folytatnak egymással, kitolva a másik értelmezési határát, a stiláris eszközök hasonló módon történő alkalmazása és ugyanaz az eljárási módszer variálásának következtében ugyanakkor a szerző néha az önismétlés és előreláthatóság csapdájába esik, ami azonban, hangsúlyozom, egyáltalán nem zavaró, és nem csökkenti a versek élvezetét. Természetesen, el lehet töprengeni azon, hogy a kötet kompaktsága és kvalitása érdekében ki lehetett volna-e hagyni néhány verset, vagy legalább egyiket-másikat másképp befejezni, lehetett volna-e más sorrendbe helyezni a költeményeket, esetleg fejezetekre tagolni a kéziratot, és a válasz minden esetben: talán igen, ám mindez semmit sem von le az adott formában megjelent kötet értékéből. A Plüssbolygó gondolatiságában, játékosságában és formanyelvi megkomponáltságában egyaránt kiváló teljesítmény: „egyszerre íz és érzékelés”.
