Bánki Éva legutóbbi regénye egyszerre távolodik és közelít az életmű korábbi szakaszához képest. Elszakad a fantasy-trilógiát alkotó Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019) regényektől, miközben visszatér a 2005-ben megjelent, a fényűző Velencébe vezető Aranyhímzéshez. Mostani műve a jelenben játszódik, mégsem távolodik messze a középkortól.
Valahogy itt is van, meg ott is, akár a regény színhelye, Velence.
Az alaptörténet annyi, hogy egy egyetemi oktató anyuka kibokszol magának egy ösztöndíjat, hogy Velencében kutasson, majd 9 éves kislányával el is utazik a lagúnák városába, ahol a folytonos pénzhiánnyal farkasszemet nézve huzamos időt töltenek. A regényíró nem titkolja, hogy egyaránt ő az elbeszélő és a hős is. Különös ez a felvállalt személyesség egy olyan városban, ahol a karneváli forgatagban mindenki szeretne valaki más lenni, ezért öltenek jelmezeket és álarcokat. Csakhogy Velence a tükrök városa is, ahol lépésről lépésre mindenki önmagával találja szemben magát, hiszen, ha a maszk el is takar, a tükör felfed. Az nem igazán derül ki, hogy mit is kutat az írónő a városban, mert ha a munkájára tereli a szót, akkor korrektúrázik, a regényén dolgozik, verset ír, vagy éppen hazaugrik órákat tartani, vizsgáztatni, nehogy kirúgják a munkahelyéről. A mű szövegéből persze kiviláglik, hogy magát a várost tanulmányozza. A középkori és a mai Európát.
Az írónő lánya az, aki a valóság síkján és a konkrét jelenben tartja az elbeszélőt, általa ismerkedik meg a helyi iskolarendszerrel, egészségügyi ellátással, ami merőben más, mint Magyarországon. Miként Velencében egyébként is minden más, mint máshol. A gyereklányt se előtudás, se előítélet nem terheli, gyermeki naivitása visszarángatja a múltat fürkésző anyuka gondolatait a való világba, és az érzelmek ölelésébe.
„Kultúrföldrajzi nonszensz. Múltja alapján tőlünk keletebbre fekszik, hiszen évszázadokon át a Bizánci Birodalom pártfogását élvezte. De a magyarok számára évszázadokon át a Nyugatot, a ragyogást jelképezte. Nem véletlenül, hiszen Velencét a Római Birodalom hajdani polgárai alapították – ámbár ez az egyetlen olasz nagyváros, mely az ókorban nem létezett. Így vagy úgy, ugyanúgy Kelet-Közép-Európa része, ahogy Magyarország.” Ezek átgondolásával kezdi az elbeszélő szellemi birtokába venni a várost, amely manapság agyonsztárolt, mesterkélt, méregdrága celeb város, amelynek építői gátlástalanul összelopkodtak minden nekik tetszőt a világból. Gyönyörű, feledhetetlen, másfelől meg olyan, mint egy tetszetős, de haszontalan tárgyacska.
Talán föltűnt, hogy a bevezetőben említett trilógia darabjainak címében egyaránt szerepel az „idő”. A középkori időről van szó, ami során Heribert Illig német germanista elmélete szerint óriási történelemhamisítás történt: „a pápa és a császár, ez a két gonosz, elvetemült jómadár »betoldott« a történelembe 300 évet” – emlékeztet erre a teóriára a mostani regény is.
Ha Velencében az időt kitágították, a teret összehúzták: „Velencében minden túlságosan közel van. Ha behunyod a szemed, hallod mások gondolatait, úgy érzed, elég egy rossz mozdulat, tétova elbambulás, és átlépsz mások életébe.” Velence egy időkapszula, vagy időcsapda: „Velence (…) egy itáliai város, amely nem az antik világban, hanem a népvándorlás viharaiban született. Latin város (hiszen a birodalom polgárai alapították), de nem is római.
Lebeg két korszak határán.”
Ezen a helyen idézhetetlen mindaz, amit az elbeszélő Velence és Európa múltjából előbányászott, és az olvasó elé tárt. A helyet a művészettörténet, a művelődéstörténet, a politikai, diplomáciai élet, a sajtótörténet (követek jelentései), ipartörténet (a velencei hajóiparban az ácsok meg a kötélverők életre szóló garanciát vállaltak munkájukért, de nyugdíjat és táppénzt is kaptak), a közösségi élet bemutatásával szemlélteti a történelmi ismeretekből kipillantó elbeszélő. Kellemes elidőzni különös szellemi bedekkerében.
Egy délvidéki észrevétel: az írónőhöz hasonlóan és is többször jártam Velencében, minden leírt szavát dicsérem. Sőt, ott is egyet értek vele, amikor a pestisjárvány legyűrése után szlovén (összelopkodott?) fenyőoszlopokra emelt Santa Maria della Salute fogadalmi templomot, a szerb romantika legfontosabb inspirációját, Laza Kostić Zomborban írt, azonos című verséből közismert építményt néhány sorban elintézi: „…a csatorna túloldalán lebegő, túlságosan habcsókszerű Santa Maria della Salutét nem szeretem. Mint annyi barokk templom, kívülről díszes, cikornyás, belül rideg.” Hiába igyekezett Kostić doktor érzelmet pumpálni bele: „Nekem, koldusnak, mindez a pompa? / Kiapadt szívnek ennyi gyönyört? / Épp nekem, s épp most, hajlott koromra, / ez a kései aranygyümölcs? / Ó, tantaluszi édes kínpróba, / mért nem értél be kicsit előbb? / – Vess fátyolt bűnös tévelygésemre, Santa Maria della Salute.” (Ács Károly fordítása)
Talán olyan Velence, amilyennek Bánki Éva látta. Az Aranyhímzés óta volt távlata átgondolni a dózsék világtörekvéseit, a kalandorok csalárdságait, a vének tanácsa által agyonszabályozott életvitelt, az utókorra hagyott pompás cikornyát, a művészek Velence-bolondériáit, és kislánya, Eszter enyhe vírusfertőzését.
Az elbeszélő több helyen ismétli önmagát, s ezzel visszarángatja a regény terébe és idejébe az olvasót, ha azt elragadta volna a szellemeket sejtető lagúnákba a rázúduló kultúrinformáció, a szépség és a giccs elegye. Ugyanis vezető nélkül nem könnyű eligazodni mindaz között, amit Bánki Éva tud a világról. Regénye olyan gazdag, mintha valaki a „kitalált középkor” módjára bele toldott volna bár 500–600 oldalt politikáról, művészet- és irodalomtörténetről, családi ambíciókról, az örökös pénztelenség felhajtó erejéről, a gazdagság képmutatásáról, az anyai érzések őszinteségéről.
