Hogy kit mely költészeti alkotás ragad meg, nem köthető szabályokhoz. A költészet olyan hihetetlenül színes és változatos, annyiféle arca, illata, zamata, zengése van, hogy lehetetlenség meghatározni, mi a jó benne, mitől működik, mi által szólítja meg a befogadóját. Arra sincs recept, hogy milyen a jó vers, hiszen ahányféle olvasó, annyiféle vers létezik, és fordítva. Merthogy az olvasó is hozzáadja magát a vershez. Azáltal, hogy ízlelgeti, tovább gondolja az olvasottakat, hallottakat, máris alkotóvá válik, partnerévé a Nagy Költészeti Játéknak, melyben minden egyes résztvevő tovább éltet valami eredendő, ősi erőt, szépséget, misztériumot, amely szavakba, ritmusba, strófák zenéjébe foglaltatott, s áthat civilizációkat, kultúrákat, korokat – egyetlen célból –, hogy gyönyörködtessen.
Hasonló a helyzet a prózával is. Befogadó nélkül nem egyéb holt betűknél, üresen kongó soroknál. Hiába a szerző igyekezete, hogy a szavak varázserejével teremtsen: létrehozzon, megfogalmazzon valami számára fontosat, kiragadja a lényegest az idő áramlásából, és a papír síkjára mentse át az örökkévalóságnak. Az olvasóval válik teljessé a történet, ami az íróval kezdődött el. Az íróval, vagy talán nem is vele. Sokkal előbb. Egy illattal, egy szándékkal, egy emlékfoszlánnyal.
Gál Hedda Röpkekilenc című kötetének anyagát is efféle indíttatás hívhatta életre: az idő folyamatából való kiragadásra, az emlékek megörökítésére, a pillanatok megtartására tett kísérlet, ami remélhetőleg befogadóra lel. Bő három év irodalmi termését tartja kezében az olvasó – verseket, kisprózákat. Mindezek akár egy sajátos napló bejegyzései is lehetnének. Naplóé: történetmorzsákkal, emlékfoszlányokkal, félbe hagyott ölelésekkel, pillanatnyi benyomásokkal, illanó hangulatokkal, felmenőkkel – élő és hajdan volt Kedvesekkel, kételyekkel, szeretéssel, féltéssel és ragaszkodással, néhány reggeli széppel, reménnyel és csendes lázadással. Mindazzal, ami sok-sok átdolgozott napba, áttöprengett éjszakába, félbehagyott emlékfutamba beleférhet.
Mindennek alapja a tiszta papír, ami alkotásra ösztönözte a szerzőt, hogy „lenne bár rajta valami kosz, valami folt, valami hiba, valami Emberi. Betűket formálni a papíron nem is olyan egyszerű, sőt összességében véve igen komplex és sokszor fájdalmas is. Önmagadból átpasszírozni egy nullaötös hegyen keresztül a cellulóz-felületre, egy valódi kis szülés” – fogalmazta meg a Nullaötös című kisprózájában, amiben az írásbeli önkifejezést a „teremtéssel”, a „szüléssel” egyenlíti ki, és nyilvánvalóan ennek tükrében hozta létre a jelen kötetben található, tematikusan csoportosított „emberi” alkotásait, amik nem csupán foltok a papír havában, hanem lenyomatai az őszülő tincseknek, az árnyékok helyének, nyíló és bezáruló kapuknak, fénynek és szivárványnak, hiányjeleknek és a folytonos úton levésnek, ami az állandóság közepette is változást hoz magával.
A Röpkekilenc egy ízig-vérig nő – Ősanya – feljegyzései mindarról, amit egy adott életszakasz tartogatott számára. Elgondolkodtatók. Megrázók. Meghatók. Líraiak. Lehet-e vajon másként írni sodró érzelmekről, elhagyatottságról, reménykedésről? Gál Hedda esetében aligha, hiszen a megszületett alkotások ily módon válnak önazonossá, hitelessé. Egy olyan művész irodalmi megnyilvánulásaivá, aki leggyakrabban zenében, énekben fejezi ki magát, s az otthonosság terepe, gyógyír és mentsvár is számára a zene: „változom hát, / de a Zene marad, / mert megtart, / megerősít és meggyógyít” – írja, hiszen tisztában van vele, hogy a zűrzavar és a nagy belső csendek idején is az egyetlen dolog, ami segíthet: a „belső éneklés”. E kötet anyaga is lényegében ez: szavakba kottázott belső ének, amivel a lélek gyógyítja magát.
