Anglia és Norvégia közt egy kopár és kegyetlen éghajlatú szigeten a szorgok voltak az őslakosok, magukról úgy tartották, hogy a „legemberebb emberek”, ám a szigetet elfoglaló I. Bandemag ír király állatinál is alacsonyabb sorba taszította őket, meztelenül, négykézláb kellett járniuk, tilos volt beszélniük, egyáltalán hangot hallatniuk, a zord teleket sziklahasadékokban kellett átvészelniük, miközben palotát építettek a királynak, az írek szívesen vadásztak rájuk, meg is ették őket, bár királyuk idővel megelégelte a kannibalizmust.
A szorgokat violaszín pupillájuk és különös tenyérlenyomatuk különböztette meg másoktól. Ilyen volt Riolda is, aki Normandiában cseperedett, onnét hazatérve fölszabadította a szorgokat, a despotikusan viselkedő írek helyére toleránsabb szászokat telepített. Nem kell valami monstre népességcserére gondolni, Riolda királynő birodalma 100–150 főnél többet képtelen volt eltartani, de a közösségben így is maradt három szorg família, amely nem keveredett idegenekkel, elutasították az integrációt és a multikulturalizmust, népük minden korábbi megpróbáltatása és szenvedése ellenére messiásként várták az őket megnyomorító, régen elhunyt ír király visszatérését.
A szorgok kényszerű némaságukban elsajátítottak egy szavak nélküli tökéletes nyelvet, érezték egymást, így egymás gondolatait is. Amíg az írástudó népek alig néhány nemzedékre visszamenőleg voltak képesek rekonstruálni a múltat, a szorgok az idők kezdetétől emlékeztek mindenre. Szigetükön csupán Riolda, meg nevelt fia, Shiobian tudott olvasni, de a királynő hiába lapozta az őrült I. Bandemag király Írországból hozatott jelentős könyvtárainak kódexeit, be kellett látnia, hogy a könyvek képtelenek minden jelentős kérdést megválaszolni, pedig a királynő fejében egyre gyarapodtak az éppen a nyelv mivoltából eredő kételyek: „A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?
Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogyan képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?
Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a romlott emberek?” (18.) „…a megismerés határait a nyelv jelöli ki…” (51.) – igyekszik megérteni világának problematikus időmozgását.
Az idővel lesznek még gubancok a kora középkori trilógiát (Fordított idő, 2015; Elsodort idő, 2017) lezáró kötetben, ami zárókőként fogja egybe a főúri udvarban dadaként szolgáló, tudást, műveltséget, szabadságvágyat magába szippantó, szorgok és tündérek leszármazottjaként született Riolda „… csak azért lehetett uralkodó, mert nyelveket tanult ugyan, de nincs saját anyanyelve – ahogy igazi anyja vagy igazi apja sincsen” (80.) – hol mesés, hol elképesztően naturisztikus elemekben bővelkedő történetét. A szigetére és a szárazföldre egyaránt visszavágyó Riolda egyebek közt tanúja a középkor európai népvándorlásának, az egyházi hatalom fölértékelődésének, nagy mészárlásoknak, hatalmi intrikáknak, szárazföldi és tengeri kalandozásoknak. Miután visszakerült a szorgok lakta szigetére, első dolga fölszabadítani alattvalóit és visszaemelni őket a civilizált lények sorába. Időközben szeretett férje lebetegszik, a depresszió elszívja energiáját, fogadott fia eltunyul, két saját fia és lánya meg hát, mondjuk így: vannak. Ráadásul egy baljós üstökös is föltűnik, ami – tudjuk jól – éhínséget, háborút, megsemmisülést hint csóvájával a világra. A már koros uralkodónő fölkerekedik, és a sziget egyetlen bárkájával nekivág a tengernek, hogy gyógyírt találjon férje, a kékszemű, szőke Sjön egykedvűségére. Egy szigeten rá is talál a megfiatalító vizű kútra, de amikor fölpakol valamennyit a csodavízből, hogy a lakott szárazföldön értékesítse és a kapott pénzből biztosítsa alattvalói túlélését, portyázó vikingek mészárolják le férjét és a bárkáját irányító, szinte még gyermek szorgokat. Ő maga olyan, a múltját idéző teremtményekkel (a Halál Katonája, a magát istenként megélő, „az vagyok, aki vagyok” (133.) Al-Rakmarán, Jette, a rémségesen csúf viking harcosnő, akinek végtére pedig az életét köszönhette, a fiatalság vizében új bizniszt sejtő Benjamin, egykori velencei, álnok és körmönfont ereklyekereskedő) találkozik, akiket szívesen elkerült volna. Viszontagságos távolléte során nevelt fia, Shiobian elcsábította Riolda már férjezett lányát, Fionát és az uralkodói babérokra tört. Az egyszer már visszacivilizált szorgok egy hét alatt visszasüllyedtek makogó lényekké. Vagyis minden összeomlott a szépreményű uralkodónő körül. Hányattatott kalandjai során egy kódexeket is birtokló uralkodóházban pihenhetett meg, ahol meglepetésére saját élettörténetét, és annak a végét, vagyis saját jövőjét olvashatta a szerző által továbbörökített történetben. A virtuális jövőt, amelyre valaki mint évszázadokkal korábbi múltra emlékezett.
Igaz, a regényidő során egy üstökös is végigbuckázott az égbolton, hatására is meggörbülhetett, elhajolhatott, öszetörhetett az idő, és ha így történt, Bánki Évának sikerült ráncba szednie. Trilógiája varázsszelenceként zárul. Összeszálazódnak a dolgok a három kötet között, lényegtelenné válik, hogy valós vagy fikciós középkori történetet kínál, alakjai a képzelet szüleményei-e. Történelmi-fantasy regénye számomra olyannyira rövidre zárt, mint egy detektívregény, tele történelem- és nyelvfilozófiával, a trilógia három darabját remekül megkomponált, fejezetekre osztott, tépelődésre késztető mondatokból álló pazar mutatvány.
