Balázs F. Attila a kortársak közül a legtöbb nyelvre lefordított magyar költő. Így, egyszerűen: magyar – hiszen Erdélyben született, de felnőttként Szlovákiában telepedett le. Nemzetköziségét a PEN Club tagsága nyomatékosítja, Budapesten egyaránt otthonos, miként más európai nagyvárosokban. Ő találta ki a Szőrös Kő irodalmi folyóiratot, könyvkiadót alapított, fordít, lételeme az irodalom. Többlakiságának alapján nem nevezhetem felvidéki magyar költőnek, ami már csak azért is kár, mert így nem vethetem egybe költői produkciójának mennyiségét a szlovákiai Fellinger Károlyéval, pedig mindketten ontják a köteteket.
Balázs F. Attila mostani, a Hungarovox Kiadónál megjelent verskötetének alcíme, Versek 2010–2020, eleve gyűjteményre utal, de nem ad magyarázatot, hogy válogatásról van-e szó (kétségkívül arról), és hogy ki, milyen céllal válogatott a terjedelmes költészeti termésben.
A kötet a szerkesztői szándék mentén vagy attól függetlenül számomra a megpihenés és visszatekintés, a költői termés fölülvizsgálatának megtestesülése. Ezekből a versekből hiányzik a megélt alanyiság tüze, a nagy ívű metaforák dörömbölése – bár mindkettőre mutatok majd később példát –, a friss tapasztalat okozta lelkesedés helyét a szemlélődés, a szemre- és számbavétel higgadtsága tölti ki. A költő nem a körötte történő események és elébe táruló látványok révén kíván eljutni saját költői univerzumának egyetemességéhez, hanem fordítva, az egyetemesség lenyomatát keresi a hétköznapi észlelésekben, látványokban, érzésekben. Ugyanakkor a költőt se kerülik el az emberi kétségek, félelmek, korlátozások, életválságok, de ezeknek a megfogalmazását is a szemlélődő, a dolgokhoz közelhajoló költői technikának rendeli alá, a hevülő lírát a távolságtartással tartja kordában, a metafizikát a mindennapokba (f)ojtja.
Ennek ellenére az alanyi költő szava olykor átüt a világ érzelemmentes burkán. Mint például az egyik vers kezdősora: folyik a homok a semmi száján – ez a mondat önmagában is megállna versként, annyi értelmezési és megértési vonzatot vet fel. A homok egyébként gyakori motívuma a verseknek, hol a homokóra üvegkúpjai között pereg a digitális világ kellős közepén, hol meg a költő tenyeréből potyog, ami még fontos szerepet nyer ezen íráson belül is. A cybervilág köpenyén olykor átüt a megzabolázhatatlan érzelem: Súlyos a billentyűkön / vonagló kéz / a kéj rángatózásai / a halált elhessegetni vágyó / ujjak / bágyadt lüktetése / amikor az égi billentyűzeten /egy határozott kéz beüti: / delete.
A kötet egyik legizgalmasabb versét – Isten elfelejtett kertje – a szokványostól eltérően nem állításokból, hanem tagadásokból építi fel. Ebben a „szerelmes” versben tetten érhető, ahogy az emelkedett mondanivalóba belecsap a profán villáma: ahol nem vártalak / a szökőkút csobogását / hallgatva / miközben mellettem a vízbe hugyozott / a galambpiszkos / angyal. Ha már galambpiszkos az az illetlenkedő angyal, akkor vélhetően szoborról van szó, annál is inkább, mert más versekben is feltűnik az angyalszobor, mondjuk életuntan halálugrásra készülődve egy épület homlokzatán.
Az egyetemesség irányából szemrevételezve jószerével hiányversek sorjáznak az Újrafestett rácsok kötet lapjain, felvetve az alapkérdést, hogy lehet-e formája a hiánynak? Ezt a formát keresi Balázs F. Attila a szonettől a szabadversig, miközben retteg a szerelemről / örökkévalóságról / motyogó / együgyű verssorok eluralkodásától. Amikor kritikus szemmel tekint vissza életművére, úgy tűnik számára, hogy homokot pörgetek ujjaim között / száraz kutyaszar marad tenyeremben. Tegyem hozzá, a száraz kutyaszar ebben az esetben a költészetből kikristályosodott művészet metaforája.
Végül egy gondolat arról, hogy miként teheti tönkre a tipográfia egy kötet olvasási élményét. A könyvben a hosszú „í” mintha egy másik betűkészletből került volna a szövegbe, az előtte álló betűtől szinte egy teljes szóköznyire elválik, a mögötte következőre meg rátapad, így megakasztja az olvasást, mintha új szó kezdődne minden hosszú í-vel. Ha ebből a betűből több is előfordul egyetlen szón belül, egyenesen komikus hatást kelt.
A rácsok pedig, még ha át is festették őket, rácsok maradnak.
