Tóth Krisztina idén megjelent Párducpompa című kötetében ötven kispróza kapott helyet. Hogy összefüggésben állhat-e ez a szám azzal, hogy az írónő ötvenéves – talán felesleges is felvetni, hiszen olvasóként megszokhattuk már, hogy Tóth Krisztina köteteiben minden részlet egy jól átgondolt struktúra része, az alkotóelemek egy nagy egész mozaikkockái, a kötetek több szempontból kapcsolódnak egymáshoz, s a szerzőjük által szemlélt, ismert és belakott világnak, jelenünknek, környezetünknek a lenyomatai. A bennük felbukkanó szereplők minden esetben hús-vér figurák, a mindennapi kisemberek megtestesítői, s a gondolkodás- és viselkedésmódjuk, illetve a velük megesett dolgok mindannyiunk számára ismerősek, hiszen ezekkel a figurákkal és szituációkkal nap mint nap találkozunk az utcán, a boltban, a munkahelyünkön, s esetenként akár magunkra is ismerhetünk a történeteket olvasva.
„Az apróhirdetéseket át szoktam futni, mert az, hogy ki mit ad el, vagy ki mit szeretne venni, többet elárul egy kerület életéről, mint a manipulált, optimizmustól duzzadó beszámolók a felújított játszóterekről és szépülő parkokról” – árulja el alkotói módszerének lényegét a szerzőnő a Párducpompa egyik novellájában, amelyből az is kitűnik, hogy Tóth Krisztina nemcsak jó megfigyelő, aki kiválóan ragadja meg környezetének jellegzetességeit, hanem tudatos és módszeres kutató is, életszerű témáit a mindennapokból meríti. Ettől lesznek a történetei frissek, naprakészek. Hétköznapi nyelven, közvetlenül szólítják meg az olvasót.
A Párducpompa történeteinek hősei, ahogyan az eddigiekben is, ismerős ismeretlenek. Van köztük tanár, boltos, pultos, taxis, plázai dolgozó, takarítónő, fodrász, tetováló, jegyellenőr, pénztáros, villamosvezető, tanár, pályaőr, vízszerelő, képzőművész, riporter, kölcsönzős, pszichológus, vécésnéni, újgazdag, guberáló, bőrdíszműves, iskolaigazgató, nővér, műfordító. Egyszóval olyan emberek, akik nem tesznek semmi rendkívülit, ki sem tűnnek a társadalomból, csupán azáltal válhattak novellahőssé, hogy a szerzői figyelem hétköznapi történetek szereplőivé tette őket. S e történetek színhelye is nagyjából behatárolható: azon európai helyek, ahol magyarok élnek, de zömében Budapest. Megfesti bennük hazája, s a benne élők képét, jellemrajzát, összerakva sokévi tapasztalatot, ember- és városismeretet. „Mert én nem Hágában, nem Lisszabonban és nem is Prágában élek, hanem itt, Budapesten” – mondja egy helyütt, nem titkolva, hogy arról ír legszívesebben, amit leginkább ismer. Amit megfigyel, kielemez, megtapasztal. S elsősorban azoknak, akikről mesél. Merthogy a szerzőnő nemcsak látleletet készít a „kis magyar valóságról”, hanem görbe tükröt is tart a benne élőknek. Ugyanakkor együtt is gondolkodik velük, velünk.
Témái a mindannyiunkat foglalkoztató témák: a létbizonytalanság, a kivándorlás-bevándorlás kérdése, az előítéletek, a mássághoz, a múlthoz, a történelemhez való viszonyulás, a kiszolgáltatottság, a bűn és bűnösség megítélése, a társadalmon belüli viszonyok, az emberiesség, a kultúráról való gondolkodás, a rasszizmus, a magány, valamint az elmúlás elfogadása, megélése. Ahányan vagyunk, annyiképpen vélekedünk ezekről a kérdésekről, s időnként nemcsak mi fejtjük ki véleményünket mindezzel kapcsolatban, hanem könyvekből, a médiából, utcai beszélgetésekből mások véleményével is szembesülhetünk. Jó lenne „leszokni apránként a hallásról, látásról”, fakad ki a szerzőnő egyik novellájában egy elcsípett bolti beszélgetés hallatán, amely rasszista felhanggal a migránskérdésre irányul, s amelyben az írónő az egyén felelősségét vizsgálja a közvélemény formálása esetében. Hogy vajon szükséges-e, érdemes-e érvelni, vitába szállni ilyen jellegű megjegyzések esetén, és mennyire tehet a kisember arról, hogy milyen a közhangulat, a közvélekedés a lakóhelyén, illetőleg, hogy milyenek az egymás közti viszonyok.
A Tóth Krisztina által látott és ábrázolt világ kiábrándító, sőt kétségbe ejtő. Kicsinyes, előítéletes és magányos emberek által lakott világ, amelyben kevés az esély egy egészségesebb szemléletű generáció kinevelésére, hisz a pedagógusok többnyire maradi szemléletűek, a szülők a mindennapi betevő előteremtése érdekében elfoglaltak, sokszor külföldre ingáznak, hátrahagyva a gyereket és az idős nagyszülőket; a múlt és a történelem tisztázatlan és kibeszéletlen eseményei még mindig hatással vannak a fiatalokra, kedvezőtlen irányba befolyásolva világlátásukat; az egymás közötti viszonyok pedig felszínesek, mérgezettek, az emberek keresztbe tesznek egymásnak, amint lehetőségük adódik rá. E tekintetben valódi kis gyöngyszem A megnyalt ember című írás, amelyben egy hétköznapi postai jelenet körvonalazódik. A hosszú sorban álldogálók közül egy illetőnek megnyalja a lábát a mögötte várakozó hölgy kiskutyája. A megnyalt ember erre kifakad és cirkuszt csinál. Szinte az őrjöngésig fokozza felháborodását, mígnem önnön groteszk paródiájává válik. „Ez az ő napja, végre történt valami, nem szeretné kiengedni a kezéből a kontrollt” – hát hőbörög és fontoskodik, szabadjára ereszti a benne gyülemlett frusztrációt. Ő a prototípusa a többi, hasonló jellegű történet központi alakjának is, az ellenszenves, alantas állampolgárénak, aki „Ott van a buszon, ott van a metrón, ott van a lakógyűlésen, az iskolai évnyitón. Ott van mindenütt. Nem hal meg, nem fárad, nem öregszik. Övé az ország, ahol élünk, övé a hatalom.”
Az ábrázolt világ részei a lét peremére szorultak, az elesettek is: a hajléktalanok, a fogyatékkal élők, a kisebbségek tagjai. Mindazok, akik a „létezés távoli partjaira” vetődtek, s messze kerültek a boldogító, fényes élettől. Látszólag, persze, hisz a létezés a napfényes oldalon se szép, csak annak tűnő.
„Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek” – írja a szerző, a külső-belső kiüresedés veszélyére figyelmeztetve. Még az esetleges jó szándékot is idézőjelbe teszi: „Pénzt pedig csak a reménykedőktől lehet kunyerálni, azoknak még nem mindegy, milyennek látja őket odafentről a Jóisten, ha egyáltalán lelát idáig. Azok időnként belekotornak a zsebükbe, mert azt hiszik, ha valami jót tesznek, azzal egy kis protekciót szerezhetnek odafent, valami kis előnyt, lehetőséget...” – mondja ki egyik szereplője, még tovább árnyalva az egyébként is kiábrándító létközegről alkotott képet.
Mielőtt azonban az olvasó végleg elkeseredne a Párducpompa kisprózáinak sorait olvasva, „néha magától történik valami”. Valami jó. Beúszik egy József Attila-verssor, feltűnik egy mosoly, valaki tesz egy apró gesztust. Nem nagy dolgok ezek, de épp elegek ahhoz, hogy a mindennapok ne tűnjenek „érthetetlennek, céltalannak és tömörnek”, és ne érezze úgy a földön járó, hogy menten agyonnyomja a fölötte nehezedő fekete égbolt.
