Isten hat nap alatt teremtette meg a Világot, a hetedik nap megpihent. Az ige volt mindebben segítségére, mely képes a „nincs”-ből „van”-t létrehozni, az ürességet kitölteni tartalommal. Mégis, mi volt a kezdetekben, s azóta mi van?
Barlog Károly Kovács Istenke álmodik című kisregényében e teremtés előtti állapotot kutatja, illetve arról a késztetésről elmélkedik, amely eme isteni „aktus” igényét megteremti. Egészen pontosan a magányról. A szerző ugyanis úgy véli, a kozmikus magány érzése lehet annyira termékenyítő, hogy valami újnak a létrejöttét előidézze.
A kisregény központi szereplője, Kovács Istenke, egy „kopott és pecsétes zakójú, torz tekintetű dzsentri, akiből a látomások úgy nőnek ki, mint májusban a falevelek”. Vagyis inkább egy krisztusi korban lévő, álmodozó újságíró ő, aki könyvekben és nőkben méri az időt. Netán egy hajdani szép reményű zenész, aki a hangjegyek helyett végül a betűk mellé szegődött, és általuk, illetve a belőlük összeálló szavak által kísérli meg formába önteni a világot. Esetleg ő egy kortalan Krúdy-hős, aki hölgyek szoknyája mellől kávéházakig sodródik, majd vissza, s a létről, elsősorban önnön létezéséről bölcselkedik.
Valóban így van, és mégsem egészen így. Kovács Istenke ugyanis mindezen figurák ötvözete. Két lábon járó, földi lény, aki álmai szerint „maga a Teremtő, az öröktől való Kovács”. Aki emlékekből, képzeletből, álmokból hoz létre valami újat, mágikus erejű szavakkal teremt. Történeteket, regényt, saját világot, amelyet önnön tetszése szerint alakíthat, belakhat, s ahol biztonságban érezheti magát.
Barlog Károly regényhősét Újvidékre utaztatja, s Kovács Istenke az események idejének hat plusz egy napját a székváros „díszletei” között tölti – azaz bejárja a város jellegzetes helyeit, megfordul a Spensen, a Duna-strandon, a Művészklubban, a Hotel Vojvodinában, s a városmag kocsmáinak némelyikében, mégis a Teátrum Kávéházban ver tanyát legszívesebben.
„Mert Kovács Istenke, mondhatjuk így, eredendően magányos volt, folyton azt érezte, hogy megfojtják az őt sorjázó gondolatok, álmok, és ezt a folytonos vergődést, haláltusát lehetetlen kibírni a presszógép, a poharak és a korsók kamarazenéje nélkül.” A Teátrumban viszont adott mindez, sőt Filip, a figyelmes pincér, kiváló hallgatóságnak bizonyul. Neki mesél Kovács Istenke az addigi életéről, a családtagjaival való kapcsolatáról, egyetemi bulikról, lányokról, álmokról, félelmekről, s mindenekelőtt a városhoz való viszonyáról, ugyanis úgy véli, ha beszél minderről, talán egyszersmind maga mögött tudhatja. Leszámolhat vele, új lapot nyithat. Megkezdhet egy „Újvidék utáni” életet, még akkor is, ha ez a város „sorsfordító” volt számára, és úgy érzi: „Újvidék után (máshol) nem lehet írni”. „Pokoli dolog turistának lenni egy ilyen mozdulatlan, halott városban”, „nincs már itt semmi élő, minden, ami van, csak halvány árnyéka annak, ami azelőtt volt” – mondja, mégsem olyan egyszerű szakítania mindezzel.
A régi élet, a múlt, a város nehezen ereszti.
Egyedüli mentsvára talán csak az irodalom. Könyvek, amelyekbe belefeledkezhet, és történetek, amelyeket maga teremt. Számára „a nyelvben való létezés, a szavak nyújtanak biztonságot. Úgy véli, hogy a világot is már csak a szavak képesek összetartani, megjavítani.” Megteremteni is – tegyük hozzá. Hiszen Barlog kisregénye teremtéstörténet. Hat nap alatt épül fel a regényvilág, amellyel a szerző is és amelyben a főhős is teremt. A hetedik napon pedig mindkettejük megpihen.
Hogy sikeres-e a teremtés, teljes-e, otthonos-e a létrejött (regény)világ – már másodlagos, hiszen a szerző az álmok és a regénybeli valóság kombinálásával az egész alkotását zárójelbe teszi, egyszersmind éreztetve, hogy teremtés is, alkotás is valamiféle pótcselekvés, hisz a magány érzése általuk sem szüntethető meg végleg. Öröktől való és ciklikus, ahogy az élet maga. Legfeljebb pillanatokra hagyható magunk mögött. Egy történet erejéig, például, melyet a szavak művészetének tudója teremt, s amelyben szerző is, olvasó is önmagát keresheti.
