Ellenfelei szemében már régóta ő az „ördög lánya”. Követői és támogatói azonban igazi hazafinak tartják, s abban bíznak, hogy ő mentheti meg Franciaországot a pusztulástól. Ő viszont annyit szerénytelenül is elmondhat magáról, hogy Európa egyik legsikeresebb szélsőjobboldali pártjának elnöke, népszerűsége az egekben, különösen amióta májusban elsöprő győzelmet aratott az európai parlamenti (EP) választáson, maga mögé utasítva a francia konzervatív (jobbközép) ellenzéket és a kormányzó szocialistákat.
Franciaországban még soha nem fordult elő, hogy a szélsőjobboldal országos választáson az első helyen végzett volna, mégpedig meggyőző fölénnyel. Előzőleg, a márciusi helyhatósági választásokon ért el példátlan sikert a pártjával, a Nemzeti Fronttal (FN).
Mindenki elszántan, olykor kétségbeesetten igyekszik megfejteni a jelenség titkát, amelynek neve Marine Le Pen. A köznyelvben már csak keresztnevén emlegetik a 45 éves, ügyvéd végzettségű politikusnőt, aki az FN-t családi „vállalkozásként” vette át. Neve évek óta egyre ismerősebben cseng mind a francia, mind az európai politikában, de főként a szélsőjobboldalon. Azok után, hogy az EP-választásokon jól szerepeltek a szélsőséges pártok, Franciaországban pedig politikai földrengéshez hasonlított győzelmet aratott a Nemzeti Front, a politikusnő ismertsége tovább nőtt. Sokan Marine személyes sikereként értékelik az FN legutóbbi diadalát.
A pártot még édesapja, Jean-Marie Le Pen hívta életre, 1972-ben, és 2011-ig vezette. Az alapító atya idejében az FN antiszemita és radikális nacionalista nézeteiről vált híressé, hírhedté, és számottevő politikai erővé.
Jean-Marie Le Pen 2011. januárban adta át az FN vezetését legfiatalabb lányának, Marine-nak, aki új lendületet és arculatot adott a radikálisoknak. Tudta és talán érezte is, hogyan kell ezt csinálni, hisz kora gyerekkorától összefonódik az élete a nacionalizmussal.
A politikába szó szerint berobbant: nyolcéves korában lakásukat ugyanis pokolgép zúzta szét. A bombát természetesen nem neki, hanem apjának szánták.
Két lánytestvérével együtt szinte a kezdettől kötődött a párthoz: apjuk rendszeresen szerepeltette őket a párt rendezvényein. A három lány már tinédzser korában kampányolt apjuk mellett. Marine tizenhárom évesen kezdte ezt a munkát.
Később mindhárman a pártból választottak maguknak férjet is. Marine kétszer is, de mindig rosszul döntött. Ezért kétszer is elvált. Bár egy ideig önálló ügyvédi praxist folytatott, közel huszonöt évet dolgozott az FN jogászaként, miközben a párt egyik legnépszerűbb arcává vált.
Hazájában több szakértő a legnagyobb érdemei közé a párton belüli generációváltást sorolja, és persze azt, hogy új arculatot adott a nacionalista, szélsőjobboldali politikai erőnek. Apja még antiszemita, idegengyűlölő, a köztársaságot elutasító politikával vonzotta a tömegeket, illetve hívta ki mások haragját. A párt irányítását átvéve Marine azonban változtatott: az FN-ből kiszorította az elvakult antiszemitákat és a fanatikus szélsőjobboldaliakat. Igyekszik visszafogni a gyűlölködő és szélsőséges hangokat is, miközben eltökélten tömegpártot épít. Eredményesen, hiszen sikerült gyarapítania szavazótáborát, elkerülnie az antiszemita és rasszista megjegyzéseket, méghozzá úgy, hogy megtagadta volna elődjét, illetve apja politikájának több fontos alapvetését és célkitűzését. Az FN-t nem tisztította meg teljesen a szélsőjobboldali ideológiától, csak annak más elemeire helyezi a hangsúlyt, hogy pártjával együtt szalonképesebb legyen. Jó ideje már inkább az eurózónából való kilépést és a nemzeti protekcionizmus megerősítését szorgalmazza.
Az új stílussal viszonylag gyorsan megváltoztatta az FN-ről (apja tevékenysége nyomán) korábban kialakult riasztó, démoni képet. Mindazonáltal saját magáról még nem tudta lemosni az ellenfelei által ráragasztott „ördög lánya” bélyeget.
Apjától eltérően, akinek gazdasági programja a bevándorlók elleni kirohanásokra korlátozódott, Marine gyakran emlegeti a munkanélküliek gondjait. A bevándorlóktól (főként az iszlám vallású idegenektől) azonban ő sincs elragadtatva. Egy időben folyamatosan támadta az észak-afrikai muszlim immigránsokat, akiket 2010-ben a náci megszállókhoz hasonlított. A bevándorlás-ellenesség továbbra is politikájának fontos eleme. Azt szajkózza, hogy a jóléti szolgáltatásokból a franciáknak kell előbb részesülniük, nem a jöttmenteknek. Kijelentéseiben azonban mégsem annyira az idegeneket, sokkal inkább a globalizációt ostorozza. A kapitalizmus és a kormányzati megszorítások bírálatától sem tartózkodik.
Honfitársait az utóbbi időben arról igyekszik meggyőzni, hogy ő Franciaország legőszintébb védelmezője, és a jóléti állam megmentője. A májusi EP-választáson viszont bebizonyította: akár a hatalmat is meg tudja szerezni, sőt kormányzásra is képes. Választási sikere után az is nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú távra destabilizálta az eddig kétpólusú (a jobbközép és a balközép fémjelezte) francia belpolitikai rendszert.
A leporolt és megújított pártjában a háromgyerekes Marine a radikálisoknak szokatlan értékeket is bevezetett, elfogadhatónak minősítve az abortuszt és a homoszexualitást.
Marine és a francia szélsőjobb előretörésének több oka van. Ezek közül csak egy a jelenlegi, kétbalkezes, szocialista többségű kormány rossz politikája, vagy a rekord magas munkanélküliség. A fő okok egyike az, hogy a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt a szavazók jó része a nagy tömegpártokat és az EU-t akarta megbüntetni, mert azokat tartja a kialakult helyzet igazi felelőseinek. Az elégedetlenek ezért a büntetésnek azt a módját választották, hogy az elkeseredettségük keltette érzelmeket ügyesen meglovagoló szélsőjobbot támogatták, amely ellenzékként ráadásul nem is vehetett részt az elmúlt évek elhibázott döntéseiben.
