Mindig kell valami, amit csak a magunk boldogságáért teszünk. Ezek a dolgok jelentik a kilépést a mindennapokból, a rutinból, ezek adnak lendületet. Folyton irigyeltem azokat, akik értettek valamilyen kézműves foglalkozáshoz, akik szenvedéllyel végeztek ilyen vagy olyan kézimunkát, alkottak valamit, és én azt hittem, hogy bennem nincs ilyen készség. A kirakodóvásárokon szívesen nézegettem a szövetből készült táskákat, a vesszőből font kosarakat, a nemezelt tárgyakat, a fazekas alkotásokat, és arra gondoltam, milyen jó lehet azoknak, akik ezeket elkészítik. Milyen jó lehet az a folyamat, ami ezekig a csodákig vezethet. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy keresem a lehetőségeket, figyeltem, hogy indul-e valamilyen tanfolyam, ami engem is érdekelne. Persze, hogy indult, korábban is volt, csak én nem voltam kész rá. Akkor talált meg engem is, amikor nyitott lettem rá. A nemezelés volt az első ilyen dolog, másfél évvel ezelőtt.
A Zentán indult Szakkörbe kapcsolódtam be sok olyan sorstársammal együtt, akik addig hozzám hasonlóan csak messziről gyönyörködtek ezekben a gyapjúból készült szépségekben. Szinte belevetettük magunkat. Amikor hetente, vagy kéthetente egyszer időt szakítottunk arra, hogy összejöjjünk és megtanuljuk a nemezelés alapjait, az kilépés volt az időből, vagyis a jelenben maradás. Vagyis végre mi dolgozó, mondhatni úgy is, hogy leterhelt anyukák végre néhány órára csak a mostban éltünk. Mert amikor alkottunk, akkor csak azzal tudtunk foglalkozni, akkor nem jutott eszünkbe, hogy otthon mit kell még elvégezni, vagy hogy megvan-e a holnapi ebédhez minden, nem aggódtunk, csak alkottunk. Teljesen lefoglalt bennünket, hogy jól illesszük a gyapjút, hogy a legjobb színeket válogassuk ki a mintához, hogy elég szappanos vizet csurgassunk rá, és legyen elég időnk kigyúrni. Számomra ez volt az első olyan meghatározó élmény, ami szerintem minden kézművest magával ragad.
Pixabay.com
Aztán megint kerestem valamit. Már régen kinéztem magamnak a fazekasságot, de korábban ez is olyan elérhetetlennek tűnt, aztán most itt van, hetente fazekas tanfolyamra járok. Néha alig tudom megszervezni, hogy odaérjek, azt meg pláne nehéz összehozni, hogy a gyerekeim azokon a délutánokon is eljussanak nélkülem ilyen meg olyan különórákra, de szinte mindig összejön, hiszen akarom, megszervezem. Ugyanaz a boldogság tölt el, mint a nemezelésen, csak itt az agyag bűvöl el.
Teljesen belemerülök abba, hogy az agyagot a korong közepére varázsoljam, hogy ott is tartsam, hogy aztán tömörítsem, széthúzzam, feneket csináljak neki és felemeljem. Csak arra koncentrálok, hogy ne dőljön le, hogy a végére sikeredjen belőle valamilyen forma, amiben gyönyörködhetek. Ez ugyanúgy a jelenben tart, és közben ugyanúgy nincs időm elmúlt dolgokon agyalni, hülyeségeken aggódni. Olyan ez mint egy terápia, csak nem betegeknek, hanem egészséges embereknek, azért, hogy még jobban érezzék magukat a bőrükben, hogy élvezzék a jelenben eltöltött időt.
Azt hiszem kötelezően fel kellene írni mindenkinek heti néhány ilyen órát ahhoz, hogy boldogabbak legyünk.
Nyitókép: Pixabay.com
