Nekem csak annyit mondtak néhányan, hogy semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
Manapság gyakori téma a női önmegvalósítás fogalma, ki hogyan egyezteti össze a karriert, a hobbit és az anyaságot. Kinek mennyi szabadidő jut, ha jut egyáltalán. Ma már egyre több helyen hallani az anyai lét mindent átforgató mivoltáról. Sok kellemetlen pillanatot megkönnyített volna, ha az anyává válás kezdetén magam is találkozom néhány őszinte szóval.
Az anyaságba való átmenet kételyeiről senki sem beszélt. Arról az életszakaszról, amit nagyobb válságként éltem meg, mint a kamaszkor legsötétebb napjait. Egy igazi 18. születésnap volt. Nagy horderejű átmenet a gyermekkorból a felnőttek világába. Miközben a környezet minderre általában úgy tekint, hogy „nagy eset, én is szültem gyereket/gyerekeket, gyorsan elmúlik ez az időszak is”, leértékelve az érzelmi, fizikai, pszichológiai és erkölcsi átalakulási folyamatnak a jelentőségét.
A terhesség és az első néhány év idején még az is kérdésessé válik, hogy kik vagyunk anyaként. Hogy lehet-e a gyerek mellett csak nőként létezni? Hogyan építsük fel ezt az új én-anya identitást? De a legfélelmetesebb rész a következő: az új felépítéséhez búcsút kell vennünk a régitől. Mindamellett, hogy folyamatosan keressük az új anya-énünket, még a környezetünk is azt szajkózza, milyen anyának kellene lennünk. Sokszor nem a baba jelenti a legnehezebb kihívást, hanem az anyóssal, a nagymamával, a szomszédasszonnyal szemben is meg kell szabni a határokat, miként ne vesszünk el mások érzelmeiben, tanácsaiban. Bűntudatot és lelkiismeret-furdalást érzünk, amikor valamit csak magunkért szeretnénk megtenni. Hiszen a környezet is ferde szemmel néz arra, ha éppen nem a baba-anya szimbiózisnak teszünk eleget. Magára, másra hagytuk a gyereket? Ha a boltban, utcán ismerősökkel összefutunk, az első kérdésük: hol van a gyereked, ki vigyáz rá? (Biztosan rossz anya vagy.)
Hirtelen féltékenyek leszünk a partnerünk szabadidejére. Nem tudunk mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy nemrég még koncertre, moziba, színházba jártunk. Most még egy séta is körülményes.
A gyereknevelés manapság több szempontból is bonyolult. Különösen azokkal a problémákkal birkózunk meg nehezebben, amelyek az előző generációk előtt még nem voltak ismertek. A nagymama még nem kellett, hogy a képernyő előtt eltöltött időt számolja. Egyre többször előtör az önvád, vajon most ezt jól csináljuk-e?
Egyre határozottabban igyekszünk tudatosítani a generációk közötti elvárásokat, tanácsokat – mit őrizzünk meg és mit dobjunk el? A jelenlegi körülmények között már nem mindig alkalmazhatóak a korábbi nevelési praktikák.
Az anyaság korai időszakában az is fejtörést okoz, hogyan törődjünk magunkkal. Tanuljuk a megfelelő időbeosztást, a jelen időben való létezést, a pillanatok megélését fáradtan és zsíros hajjal is – játék közben, munkahelyen, barátokkal...
Meg kell tanulni kezelni az olyan érzéseket, mint az „Ez nem én vagyok.”, „Ez a test még mindig nem az én testem. Mikor kapom vissza?”, „Ez lenne az én életem? Nem egészen így képzeltem el.”
Mindenhonnan útmutatások érkeznek a gyerekneveléssel kapcsolatban. S mindegyik hasonlóan kezdődik: először magadon dolgozz, dolgozz magadon mielőtt gyerekeid születnek, előbb magaddal kell letisztáznod a dolgokat...
Az ilyen mondatok azt üzenhetik, hogy alkalmatlanok vagyunk, és még a gyerekvállalás előtt rendbe kell hoznunk magunkat, de az igazság az, hogy a gyerek és a saját világunk harmonizálása folyamán változunk majd meg – s nem előtte. Ekkor jövünk rá erősségeinkre és gyengeségeinkre, de számos rejtett tulajdonság is felszínre bukkanhat. Egyedül a gyerekekkel való kapcsolat kialakítása során ismerhetjük meg kik vagyunk mi anyaként, és kik vagyunk abban az egy-két órában, amikor valami mással foglalkozunk, dolgozunk, bevásárolunk, úszunk, filmet nézünk. Csakhogy még akkor is arra téved olykor a gondolatunk, mi zajlik otthon a gyerekszobában, az iskolában, a nagymamánál…
