Már megint szanaszét hevernek az állatok. A maci szemében a zsiráf farka, a teknős hátán a denevér. Nem volt világos, miért kerültek ekkora felfordulásba. Mitől gyűrődött meg ennyire a malac farka, miért nyomódott össze a kecske füle? Reggelre mindannyian összekeverednek, elvesznek a nagy, puha állatforgatagban. Éjszaka az egyik mackó hangos csörgéssel jelez, ha lepottyan a földre, de még őt sem lehet kiiktatni az alvótársak közül.
Mindenesetre fontos kiemelni, hogy esténként rendkívüli szereppel bír az egér, a koala, a párnának álcázott bagoly meg a vízilónak becézett sárkány, és a sok festett fejű cica, míg nappal a kutya sem ugatja meg őket, csak a párna nézi kínjukat. Vannak rangidős állatok, akik nélkül nem alvás az alvás. Nehezen jön álom a szemre, ha nincs a párna körül az egér bajsza és a koala nagy, szúrós bundájú feje. Csakhogy az évek során egyre csak nőtt az ágyra igényt tartó állatkák tábora, így már hely sem maradt mellettük az alváshoz, a rendetlenség pedig egy végeláthatatlan folyamattá vált.
(Illusztráció – Pixabay.com)
Véget akartam vetni ennek az állapotnak, könnyíteni szerettem volna az állatkák életén, és a sajátomon – nem szeretném nap mint nap plüssök hadának felébresztésével és felültetésével tölteni a reggeleket. Meg különben sem én vagyok a gazdájuk. Nem az én feladatköröm a puha állatkák rendezgetése. Ezért lépett érvénybe a legújabb szabály: minden reggel át kell költözzenek zöld, kerek odújukba – a fotelbe. Ez lesz a nappali otthonuk. Szerintem, ez egy logikus és mindenki számára előnyös megoldás lehetett volna. De mégsem járt sikerrel. Pedig nem volt egyszerű a döntéshez vezető út. Először radikális módszerekhez folyamodva kijelentettem, hogy az állatok többet nem tartózkodhatnak az ágyban, sem a párna mellett, sem a láb alatt, de még a falhoz dőlve sem. A döntés melletti érv a következőképp hangzott: minden éjjel ide-oda verődnek, kiesik a szemük, szétlapul az orruk meg a fülük is gyűrődik a felismerhetetlenségig. Alig marad hely mellettük az alvásra: az egér mindig felmászik a párna sarkába, a csíkos macska belegabalyodik a paplanba. S nem mellékes az sem, hogy a pók nagyon ijesztően néz ki a fehér lepedőn, ha éjszaka felkelek vizet inni. Meg különben is, ki fogja gondjukat viselni? Eddig rajtam kívül senki sem volt hajlandó. S ezentúl viselni illik a helyzet következményeit.
Ekkor, persze, mindenféle ígéret elhangzott: ezentúl csupa rend lesz az ágyon, kifogástalanul helyére kerül majd minden kis kedvenc. A nagy csíkos macska is elfoglalja majd a neki szánt helyet az ablak mellett. Nem kell többé felfordulástól tartani. Csakhogy anya fülének mindez már százszor lejátszott mondatsor volt, hiszen puszta ígéret maradt mindeddig.
Így egy pillanatra – a magam megnyugtatására – azt reméltem gondolni, hogy logikus és kivitelezhető az új szabály, és nem okoz nagyobb kárt a reggelek és az esték törékeny hangulatában, és kimondtam a végső szót: állatok, le az ágyról! Majd egyszeriben azon kaptam magam, hogy átformálódott a véleményem: a gyerek sírni kezdett. Nem fog tudni elaludni az állatsereg nélkül. Sajnálja a víziló szomorú sorsát, mert a zöld fotelből néz az ágy felé, eléggé epekedve.
Teljes mértékben átéreztem a medve sanyarú létét, láttam a malac könnyes szemeit és hallottam az egér szipogását. Nincs mit tenni, az állatoknak az ágyban a helyük. Egyelőre.
