Ahogy végig megyek a folyosón, minden alkalommal megállapítom, hogy ettől a fészek formájú asztali lámpától meg kell szabadulnom. Nagyon régóta megvan, egyszer ajándékba kaptam, és tetszett is, viszont nem praktikus. Fémdrótokból összeállított fészek alkotja a lámpa testét, ez egy ezüst színű rúdon áll, és a fészek alatt bújnak meg az égők. Egészen jót mutat, viszont amikor felkapcsoljuk, látom a falon a csíkokat és idegesítenek. Olvasáshoz próbáltam használni, de nem vált be, úgyhogy ide-oda rakosgatom, most épp a folyosón dekkol már jó ideje, persze nem kapcsolom fel, csak minden alkalommal, amikor elmegyek mellette, bosszankodom, hogy honnan a francból lettem ilyen mindent megőrző típus. Egyik nap elhatározom, hogy kidobom, aztán mégsem teszem, hátha mégis kell.
Sok mással is így vagyok, főleg a dísztárgyaktól nehéz megszabadulnom. Egy rakás lánykoromban ajándékba kapott bögre, váza, apró izé húzódik meg az egyik szekrényünkben és minden portörlésénél késztetést érzek rá, hogy egy részüket továbbadjam. Tapasztalom, hogy csak az időm rabolják, amint ide-oda pakolászom őket és zsúfolttá teszik a szekrényt, aztán valahogy mégis sorra visszakerülnek a polcra. Egyszerűen sajnálom őket.
A ruhákkal egy kicsit határozottabb vagyok, sikerként könyveltem el, hogy a nyár elején továbbadtam egy huszonöt évvel ezelőtt egy keresztelőn viselt kosztümömet. Akkor egyszer villogtam benne, és nem is az volt benne a pláne, hogy ünnepi alkalomra készült, hanem, hogy a nagymamám varrta. Aztán sikerült letisztáznom magammal, hogy őrizgetek éppen elég másik olyan ruhát, ami a mama kezei közül került ki, szóval ez mehet tovább. Néhány olyan kendő is a zsákban landolt, amelyiket már évek óta nem kötöttem a nyakamba és valahány pár cipőt is oda tettem. A kabátokkal még lesz dolgom, akad ott is szelektálni való. Az a helyzet, hogy a legtöbbet most is fel tudnám venni, csak már nem akarom, rájuk untam, megváltozott az ízlésem és a divat is mást diktál, úgyhogy csak a helyet fogják.
A gyerekeim ruhái és játékai körül is végeztem némi válogatást, egy részét titokban csináltam, mert a kisebbik lányom szintén mindent meg szeretne tartani. Főleg a ruhái között talál olyanokat, amelyekhez ragaszkodik. Amelyiket nagyon szerette, azt nem is engedte, hogy a zsákba tegyem, úgyhogy sok minden maradt, de azért így is sikerült megszabadulni elég sok cucctól. Addig válogattunk napokon át, hogy csak összejött két zsákra való. Amikor a szomszéd meglátta, hogy a férjem húzza ki az utcára a ruhákkal megrakott zsákokat, lestoppolta. Azt mondta, ne tegyük ki a romáknak, ismer egy sok gyermekes családot, nekik biztos jól jönne és el is viszi hozzájuk. Ez minket is jó érzéssel töltött el, mert akaratunkon kívül is segítettünk valakiknek.
Én is rendszeresen kapok a barátnőmtől ruhákat a lányokra, úgyhogy tudom, milyen jól jön egy adag használt, de még abszolút hordható darab. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha bejön a házba egy kisebb zsáknyi, a barátnők lányairól lekerült cucc, akkor egy hasonló mennyiségtől nekem is meg kellene válnom, mert egyszer csak elveszünk a sok rongy között. Hát úgy látszik, ezt is tanulni kell, nekem legalábbis nem jön magától.
Nyitókép: Pixabay
