Már évek óta úgy igyekszünk alakítani a párommal a nyári szabadságunk idejét, hogy júniusra vagy szeptemberre essen az a kurta két hét, azt tapasztaltuk ugyanis, hogy ezek az időszakok a legideálisabbak a nyaraláshoz. Elő- illetve utószezonban nincs nagy tömeg a strandokon, a meleg is visszafogottabb, kellemes a vízparton elidőzni, és napszúrástól sem kell tartani.
Idén szeptember második felére terveztük a nyaralást, már előre örülve, hogy a nyári kánikula tombolása akkorra alábbhagy majd, s kiélvezhetjük a kellemes hőfokú tengervíz előnyeit. Igen ám, csakhogy a hőséget jelentős lehűlés váltotta fel, eső kíséretében. Ázva-fázva ültünk be a taxiba a tengerpartra érkezve, és fanyar ábrázattal hallgattuk a sofőr lelkendezését, hogy végre esik az eső, a tikkasztó nyarat alig-alig tudták elviselni, erdőtüzek tomboltak a hegyoldalakon, és kiapadtak a hegyi patakok. Szomjazott a tengerpart, de most talán új életre kel a növényzet – reménykedett, és részint együtt éreztünk vele, hiszen a szárazság és a forróság vidékünket is sanyargatta, csak hát mi nyaralókként jobban örültünk volna még egy bágyadt kis napsütésnek is, mint az esőfelhőknek.
Lehangoltan állapítottuk meg, hogy a Nagy Kékség ezennel új arcát mutatja, tarajos hullámokkal, mély morajlással, s az égzengést úgy verték vissza a környező hegyek, hogy a hangok termetes ősállat morgására emlékeztettek. Montenegró komor hegyeiben az a legmegkapóbb, hogy amikor leereszkednek az ólomszínű esőfelhők, eltűnik mögöttük (bennük?) a hegyek csúcsa, s mesebeli süvegcukorra emlékeztetnek, tetejükön vattaszerű felhőkoronával. Ilyenkor a vízen leáll a mozgás, a kisebb csónakok igyekeznek a kikötő biztonságos dokkjaiban átvészelni a zivatart, a nagy tengerjáró hajók pedig lehorgonyoznak a parttól megfelelő távolságra, és kivárnak. Éjjelente úszó erődítményeknek tűnnek a kivilágított ablakaikkal, pislogó jelzőfényeikkel.
Esőben elhallgatnak a kabócák. A pöttöm zenészek behúzódnak a kivilevelek, a gránátalmafák és a pálmák lombjai alá, s a leanderbokrok sűrűjében is ott neszeznek, nem fűlik a foguk a zenéléshez. De amint alábbhagy az esőcseppek ütemes kopogása, s a hórihorgas hegyek „elszippantják” az esőfelhőket, máris előbújik a nap, és megtelik fénnyel, színnel és hanggal a partvidék. A kabócák cirregése messzire hallik, a levegőben fenyőillat terjeng, és hívogatóan susognak a kócos olajfaerdők – felfedezésre csábítanak. A kanyargós hegyi ösvényeken barangolva számtalan árnyalatával gyönyörködtet az őszülő erdő, babérlevélbokrok rejtekéből teknősök araszolnak elő, abrosznyira szőtt hálójuk közepében prédára lesnek a pókok, és – akár hajdani regék ottfelejtett díszletei – ősi kőházak lapulnak a csalitosok sűrűjében. Szavak nélkül is mesélnek elforgácsolt évekről, kemencében sült lepény illatáról, illanó füstről, korsók hűséről, ablakmélyedések homályáról.
Az olajfaligetek huppanóiról messzire látni, egészen a tengerig. Foncsorosan csillog a végtelen víztükör, s a horizonton egymásba olvad az éggel. „Hihetetlenül kevés a tiszta szem, amely a tenger és csillagos ég rendszerében lát, és úgy él, mint a fák testvére” – fogalmazta meg Hamvas Béla, s ennek a hamvasi gondolatnak talán ott, a hegyoldalról alátekintve érezni át leginkább a súlyát. Kegyelmi pillanat ennyire közel állni éghez és földhöz, vízhez és erdőhöz, tekinteteddel átfogni a látványt, és nyújtózni a fényben, akár a fák testvére. A meditatív szemlélődést azonban újabb borulás szakítja meg, ismét esőfüggöny mögé bújik a táj. A hegyen bóklászók így alkalmi szállásukra térhetnek, s a balkon kisasztala mellől figyelhetik, ahogy töltekezik esővízzel minden, mi zöld – fű, fa, virág.
A kikötői lármát messziről hallani, tisztán kivehető, ahogy a tengerjárók vízi alkalmatosságukat reparálják: csiszolnak, kalapálnak, bütykölik a még javíthatót. A kopácsolás zajába halászok kurjongatása vegyül, nagy hangon viccelődnek, miközben a hálóikat teregetik, ugratják a mólón ücsörgő horgászokat. Azokat a hirtelen jött lehűlés és a szitáló eső sem tántorítja el, reménykednek legalább egy közepes fogásban. A halpiac nyüzsgése jut róluk eszembe, a standok mögött álldogáló helybéli asszonyok, akik éneklő hanglejtéssel kínálgatják a friss fogást. Arcuk napbarnított, bőrüket pergamenszerűvé cserzették a tengeri szelek, a pillantásuk pedig kutató, mintha messzire, a valóság mögé tekintenének, és a mindentudók mosolyával biccentenek egy-egy kurta köszönésre, üdvözlésképpen.
Az öbölben mindössze a parti őrség hajója cirkál, ellenőrzik, hogy partra vontatták-e a láncszerűen összekötött bójákat, s biztonságosan rögzítették-e odakinn a vízibicikliket és kenukat. Láthatólag mindent rendben találnak, hiszen a kölcsönzősök tudják a dolgukat, már napok óta algátlanítják, tisztogatják a strandidényben használatos vízi járműveket, nyilván úgy ítélték meg, hogy a szokásosnál korábban vége a szezonnak. Egymás után zárnak be a kisvendéglők, sütödék is, mert bár akadnak turisták, de a csípős szélben egyre kevesebben ülnek be falatozni, vagy egy pohár borra. A legtöbben sétálgatnak, tereferélnek, s fél szemmel lesik az eget, hogy kínálkozik-e vajon alkalom egy kis napozásra. Mi magunk is egykettőre botcsinálta időjósok lettünk, megtanultuk a szél suhogásából, a napfény járásából, a hullámok hangjából „kiolvasni”, mikor változik kissé barátságosabbá az idő, és azonmód iparkodtunk a vízpartra sütkérezni, belemerülni kedves olvasmányaink valamelyikébe, vagy csak úgy elmélkedni a dolgok állásán.
Hamvas szerint csodálatos érzés őszi reggel kinézni a szürke derengésbe, kijönni a tornácra, amikor nem jár odakinn senki, és figyelni, ahogy a hegyoldalon a barna levelekre szürke köd telepszik. Ilyenkor az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, de nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez – véli. Lám, nekünk ezúttal megadatott mindez: derűre ború, szürkeség és hívogató azúr, áttetsző ködfüggöny és illanó pára, kabócamuzsika és végtelen csend. Meghittség és melankólia. Az Adria őszi arca.
Pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy részévé vált a mindenségnek.
Nyitókép: Sándor Zoltán felvétele
