Újvidéken már olyan méreteket öltött a közlekedési káosz, hogy szinte életveszélyes gépkocsiba ülni. Még a tapasztalt, higgadt vezetőket is nagy próbatétel elé állítja, hogy a város egyik végéről a másikra eljussanak úgy, hogy közben ne legyenek legalább egy balesetveszélyes helyzet szemtanúi – ne adj’ isten elszenvedői. Sőt, minél hosszabb távot teszünk meg, annál több szabálytalanságot tapasztalunk. Mindenki siet, rohan, ki a munkahelyére, ki a gyerekéért az iskolába, az óvodába, ki pedig azt képzeli, ő az országutak királya, nehogy már mercedeszével araszolnia kelljen egy húszéves skoda mögött, ész nélkül nyomja a gázpedált, mintha legalábbis az élete függne attól, ha öt perccel később ér oda, ahova épp igyekszik. Úgy gondolja, amikor neki sietős, mindenki más legyen rá tekintettel, még akkor is, ha manőverei életveszélyes helyzeteket is eredményeznek.
Van, akinek a piros lámpa csak egy szín, az index díszként funkcionál, a záróvonal csupán egy ajánlás, és ha eléggé elszánt az ember, a többi közlekedő sem lehet akadály. És van az úgy, hogy a pillanat töredéke alatt dönti el a sofőr, inkább a rövidebb utat választja, úgyhogy gyorsan sávot vált, de ezt az utána érkezőnek nem jelzi, hiszen köztudott, hogy mindenki, aki részt vesz a közlekedésben, gondolatolvasó. Egyesek az egyirányú utcában gátlástalanul haladnak szemben a forgalommal, mások szemrebbenés nélkül parkolnak le a mozgássérültek helyén. A fő- vagy mellékutca fogalmával sincs mindenki tisztában, és az útkereszteződésbe okvetlenül be kell hajtani még abban az esetben is, ha sárgát mutat a lámpa, de legalább a zebrán megállni, hadd kerülgessék a gyalogosok. No, de őket és a bringásokat sem kell félteni: vakmerően vetik bele magukat a forgalomba, futkosnak át az úton oda-vissza, mert azt hiszik, ha megállnak az út közepén lévő teli vonalon, nem érheti őket baj, az autósoknak különben is van fékjük, majd rátaposnak a kellő pillanatban, szóval nincs mitől félni! Egyik lábuk itt, a másik ott, egyik kezükben szatyor, a másikban a mobiltelefon, amin épp beszélnek is, nincs idejük elslattyogni a gyalogátjáróig, meg még várakozni is. Nehéz a táska, hideg is van, meg most épp nem jön egy gépkocsi sem, átslisszel, amíg beindul az áradat.
Az egyetlen autóalkatrész, amelyet mindenki rendeltetésszerűen használ, és bátran bevet bármilyen szituációban, az a duda. Ha kell, ha nem, indokoltan vagy indokolatlanul eszeveszetten nyomják, zéró a tolerancia. Még olyan esetben is, ha egy szabályosan közlekedő sofőr megáll, hogy átengedje az épp szabályosan közlekedő gyalogost a kijelölt átjárón, az utána érkező ingerült vezető már jelzi, hogy neki mehetnékje van. Vagy, ha nem indul meg abban a szent pillanatban, amint a lámpa zöldre vált, a türelmetlenje azonnal rádudál, ne tétlenkedjen, induljon már!
Nekem nincs jogosítványom, nem is éreztem késztetést annak megszerzésére, és ma már örülök, hogy így alakult. Nem vagyok egy vezetői alkat, még kerékpáron is bizonytalan vagyok. Különben lehet, hogy én is úgy jártam volna, mint az a hölgy, aki összezavarodott a körforgalomban, és bármennyire is igyekezett, nem tudott belőle kikeveredni. Kétségbeesésében megállt. Ott a körforgalom kellős közepén. Ezt nem vette jó néven az utána besorakozó pasas, elszakadt nála a cérna, kiszállt a kocsijából, odament a megszeppent asszonysághoz, és ahelyett, hogy megkérte volna, szálljon ki, majd ő kisegíti a szorult helyzetéből, behajolt az ablakon, kitépte a slusszkulcsot, és szitkozódások közepette elhajította. A szerencsétlen nő kénytelen volt felhívni a férjét, hogy hozza el a pótkulcsot – képzelem, milyen fejmosást kapott tőle is...
Nyitókép: Ótos András
