Eljött az idő és ott állunk az óvoda kapuja előtt a gyermekünkkel. Eszünkbe jut az eltelt három év, amikor még kezünkben tartottuk csöppségünket, szemtanúja lehettünk, hogyan teszi meg az első lépéseket, és hogyan mondja ki először: ANYA vagy APA. Hát ez is elmúlt, gyermekünk lassan felnőni látszik. Közösségbe kerül, megszerzi első tapasztalatait az életről. Vajon most mindennek vége? A gyermekem már nem úgy fog kötődni hozzám, mint azelőtt? Jobban szereti majd az óvó nénit, mint engem? Számos ehhez hasonló gondolat cikázik a fejünkben ezzel kapcsolatosan.
Többen azt állítják, hogy az első néhány évben a gyermektől idegen a csoportélmény, ezért sokszor vita tárgya, hogy jó-e a bölcsőde és az óvoda a kisgyermek számára. A korai közösségbe járás ellenzőit aggasztja, hogy ha a gyermeket ilyen korán többen gondozzák, sosem válik képessé a szoros kötődésre. A korai közösség szószólói amellett kardoskodnak, hogy a gyermek fölnevelésének számos helyes módja van, elfogadva azt a tényt, hogy a legjobb oktatója a saját szerető szülője. Jómagam úgy gondolom, hogy a csoportban történő részvétel különösen jót tesz az egykéknek és az olyan gyermekeknek, akiknek nemigen nyílik rá alkalmuk, hogy más gyermekekkel játszhassanak.
Nagyon fontos a többi gyermek társasága, a közös játékok, a közös éneklés. A kicsinyek megteszik az első lépéseket az önállóság felé.
Hároméves kortól kezdve minden gyermeknek szüksége van a vele egykorú gyermekek társaságára, nemcsak a szórakozás kedvéért, hanem azért is, mert csak így tanulhatja meg, hogyan kell viselkednie a vele egykorú gyermekekkel. Ez a legfontosabb tennivaló egy kisgyermek életében. Nem kevésbé fontos, hogy a gyermek megtanulja, hogyan kell viselkednie azokkal a felnőttekkel szemben, akik nem a szülei.
Az óvoda fő célja, hogy a gyermekeket olyan értékes élményben részesítse, hogy minden tekintetben segítse fejlődésüket, hozzájáruljon ahhoz, hogy minél könnyebben talpraesett, alkotó emberré váljanak. Az óvoda a gyerekben rejlő sokféle képesség felszínre hozásáért és annak fejlesztéséért nagyban felelős. A hangsúly a kezdeményezésen, az önállóságon, az együttműködésen van (a gyermekek osztoznak a játékokon és nem harcolnak értük), valamint hogy a gyermekek a saját ötleteiket vigyék bele a játékba.
A barátkozó természetű gyermek úgy érzi magát az új környezetben, mint hal a vízben, nincs szüksége semmilyen kíméletes bevezetésre. Egészen más a helyzet az érzékeny, szüleikhez erősen kötődő kicsikkel. Az ilyen kisgyermekkel jobb fokozatosan megismertetni az új környezetet. A cél az, hogy a gyermek végül maga kívánjon csatlakozni a csoporthoz és megfeledkezzen az anyja utáni vágyakozásról.
Az első időszakban a közösségi élet a sorozatos hurutos betegségek kezdetét jelenti.
Elegendő, ha egy-két náthás, orrfolyós, köhögős gyermek bekerül az egészségesek közé – és hihetetlen gyorsasággal terjed a betegség.
A nátha vírusa cseppfertőzéssel terjed, és a zsúfolt gyermekközösségekben valóságos környezetszennyeződésnek fogható fel. A tüsszögés és köhögés révén apró, kórokozóval telített váladékcseppek kerülnek a levegőbe, majd az egészséges gyermekek légutaiba. Az orrtörlés során a kórokozók a kezet is beszennyezik, a kézről rátapadnak a közös tárgyakra, játékokra.
A kiscsoportos óvodások orrfújása általában gyenge, nem igazán hatékony, és – valljuk be őszintén – ha nem figyelmeztetjük a gyermeket, hogy fújja ki az orrát, akkor magától azt nem teszi meg. Az ideális az lenne, ha egyetlen náthás gyermek sem menne közösségbe, hanem otthon az édesanyjával gyakorolná a hatékony orrfújást.
Tisztában vagyok azzal, hogy a kisgyermekes anyák nem tudnak minden kis nátha miatt otthon maradni. Így tehát a beteg gyermek beviszi a kórokozót az óvodába, ami állandó körforgást végez a közösség többi tagja között. Sokan az antibiotikumok adásában reménykednek, pedig azok vírusok ellen nem hatnak. A gyenge immunitású gyermek betegszik meg hamarabb. Vízszerű orrfolyása orrdugulással párosul.
Szerencse, hogy nem minden gyermek betegszik meg. Nyilván a jó ellenálló képességű, vitamint, zöldséget, gyümölcsöt bőségesen fogyasztó kicsinyek bírják legtovább a kórokozókkal szembeni küzdelmet.
Némelyik gyermektől hatalmas alkalmazkodást kívánnak meg az óvodában vagy iskolában eltöltött első napok vagy hetek. Ha eleinte túlságosan kifárad, az még nem jelenti, hogy képtelen alkalmazkodni a közösségi életmódhoz. Gyakran megesik, hogy a kisgyermek a közösségben nagyon szépen viselkedik, de hazaérve egész nyűgössége a családra zúdul. Ilyenkor sok türelemre van szükség és érdemes az óvónőt vagy tanítónőt is beavatni.
A gyermekre az iskolaérettség elérésével hárul élete első nagy kötelezettsége, feladata. Ha esetleg gondok, problémák jelentkeznek, törekednünk kell minél előbb feltárni azok okát, és időben orvosolni. A fizikai okok között sajnos egyre gyakrabban találkozunk táplálkozási problémákkal küszködő gyermekekkel. Egyaránt láthatunk súlyfelesleggel küzdő, illetve alultáplált gyermeket, találkozunk hallás- vagy látásproblémákkal. Nagyon ritka, hogy a gyermek kudarca pusztán „lustaságon” alapszik. A szülők vegyék komolyan a gyermek iskolai kudarcát, függetlenül attól, hogy érzelmi, fizikai, környezeti ok vagy ezek kombinációja váltotta-e ki.
Érdemes szem előtt tartani, hogy bármelyik tanulási nehézséget – például az olvasás terén fellépő panaszokat – számos dolog okozhatja. Lehet, hogy a gyermek nem lát jól, esetleg felszínes a figyelme. A fiúgyermekeknek több nehézségük van a betűk és a szavak felismerésével és megjegyzésével. Évekig felcserélik a betűket vagy fordítva olvassák a szavakat. Hosszabb idő alatt tanulnak meg elfogadhatóan olvasni, vannak, akik egész életükben képtelenek helyesen írni vagy gyorsan olvasni, bármennyit is gyakorolják.
Azt ajánlom, hogy vizsgáltassunk ki minden olyan gyermeket, akinek lehetőségeihez képest rosszabb a teljesítménye. Az iskolával szoros együttműködésben és az ott kapott tanácsok alapján derítsük ki, hogy milyen diagnosztikai eljárások állnak rendelkezésünkre. Ne halogassuk a dolgot. Ha a tanulási nehézséggel küzdő gyermek megfelelő segítség nélkül nagy nehezen mégis átverekszi magát az első néhány osztályon, addigra gyakran már annyira elveszíti a kedvét és az önbizalmát, hogy soha többé nem nyeri vissza a tanulás iránti lelkesedését és optimizmusát.
A diagnosztikai eljárások közé tartozik a beszéd, a látás és a hallás felmérése, valamint a tanulás különböző összetevőinek részletes vizsgálatát szolgáló módszerek alkalmazása.
