Nem sieti el a Nobel-bizottság az orvosi-fiziológiai díjak kiosztását. Példaképp említve, a tavalyi év legrangosabb orvosi elismerését Robert Geoffrey Edwards, a mesterséges megtermékenyítési eljárás, köznapi nevén a „lombikbébi” módszer kidolgozójának úttörő kutatója kapta.
Az első lombikbébi 1978-ban született, tehát az elismerés nem kevesebb mint 32 évet váratott magára. Tudósunk a díj kiosztásakor 86 éves volt, sebész kollégája pedig, akivel kettesben az eljárást kidolgozták, akkor már 22 éve elhunyt. Gondolhatnánk, hogy tavaly a Pápai Életvédő Akadémia heves tiltakozása késleltette az elismerést, de úgy tűnik, mégsem. Emlékeztetőül: a Vatikán heves tiltakozását a milliónyi kereskedelmi indításból lefagyasztott magzat pusztulása váltotta ki, amely a Szentszék megítélése szerint életkioltó cselekedetnek minősül. A megtermékenyített magzatoknak ugyanis 99 százaléka hiába vár beültetésre, egyrészt a béranyák zűrzavaros jogi helyzete, másrészt az óriási költségek miatt.
Ez évben megismétlődött a késlekedés, úgyannyira, hogy a három díjazott, az amerikai Bruce Beutler, a luxemburgi Jules Hoffmann és a kanadai születésű Ralph Steinman közül ez utóbbi a bejelentés előtt elhunyt. A kanadai tudós a négy évvel ezelőtt diagnosztizált hasnyálmirigyrákban halt meg, három nappal a Nobel-díj kihirdetése előtt. Az egyetem közleménye szerint Steinman annak köszönheti a szokatlanul hosszú túlélést e rákbetegség esetében, hogy a saját felfedezésén alapuló immunterápiával kezelték. A Nobel-bizottság alapszabályzata viszont nem teszi lehetővé, hogy a díjat posztumusz ítéljék oda. Végül még hétfőn eldőlt, hogy a díjat nem vonják vissza, ellentétben a tavalyi esettel.
Az orvostudomány egyik legfontosabb kutatási területe az emberi test immunválaszainak tökéletes megértése. A jövő orvoslásának fejlődése attól függ, sikerül-e a velünk született immunrendszert olyan irányban befolyásolni, hogy célzatosan ellenálljon a külső fertőzéseknek, tehát a baktériumoknak és vírusoknak, de felismerje a valóságos belső vészhelyzetet, és hatékony legyen a rákos sejtek elpusztításában is.
Bruce Beutler és Jules Hoffmann a hivatalos indoklás szerint a természetes (a velünk született) immunitás beindítása terén végzett felfedezéseikért kapták a díjat. A velünk született immunitás, amelynek hordozói a megfelelő limfociták, nem szelektívek. Olyasféle akadályt képeznek, mintha szögesdrótot vagy barikádot húznánk a veszélyes, illetve a veszélyesnek vélt idegenek előtt, amely nem enged át senkit. Emellett hiányzik a tanulékonysági képességük is, tehát mindig egyforma a válaszuk, bármilyen vészhelyzetet vélnek felismerni. Ralph Szeinmann 1973-ban (!) fedezett fel egy új sejttípust, amelyet nyúlványai miatt dendritikus sejtnek nevezett el. Kísérleteiben bebizonyította, hogy ezek a sejtek „gondolkozó és memorizáló”, azaz kulcsszereplő részei immunrendszerünknek, s a testünkben végzett állandó őrjáratuk folyamán mintázatot vesznek a veszélyes anyagból, e mintákat pedig eljuttatják és átadják a limfocitáknak. Folyamatos ráhatással mintegy átalakítják a természetes immunsejteket, hatékony, specifikus őrző-védő rendszerré. Így jönnek létre az immunglobulinok, amelyekek a konkrét baktérium, vírus vagy tumoros sejt ellenanyagai. A limfociták most már mint memória-sejtek, tudásuk birtokában tovább keringenek szervezetünkben, s egy újbóli találkozás alkalmával sokkal gyorsabban és energikusabban reagálnak a vészhelyzetben. Ez a magyarázata a védőoltások hatékonyságának, de egyben iránytűje a jövő célzott hatással bíró gyógyításának is. Nemcsak a kórokozókkal szemben végeznek „karmesteri” munkát a dendritikus sejtek – állapították meg a Nobel-díjas kutatók, hanem befolyásolják a saját sejtjeinkre adott káros immunválaszok természetét is. Ez a kettős szerep teszi lehetővé felhasználásukat az olyan autoimmun megbetegedések elleni küzdelemben mint a szklerózis multiplex, reumás elváltozások, 1-es típusú diabétesz, ulcerozis colitis stb. Valóban a három kutató a jövő orvoslásának egyedi útjára mutatott rá, gyakorlati eredményeit hamarosan az egész emberiség tapasztalhatja.
