Dr. Rudas László
Bár vannak különösen veszélyeztetett csoportok, a hirtelen szívhalál sajnos mégis bárhol bárkivel megtörténhet. A szakmai körökben tömeggyilkosnak is nevezett jelenség főként a 40 és 60 év közöttieket veszélyezteti. Azokat fenyegeti, akiknél a koszorúér-betegségek tünetei már egy ideje jelen vannak. Sajnos egészséges fiatalok is áldozatokká válhatnak, bármilyen megelőző tünet nélkül. Baj esetén még a legfejlettebb országokban sem képesek a mentők percek alatt a helyszínre érni. A hirtelen szívhalál beálltával azonban azonnali cselekvésre van szükség.
A felnőttkori, nem baleset következtében beálló hirtelen halál hátterében az esetek túlnyomó többségében valamilyen szívbetegség, szívritmuszavar áll, nagyon gyakran pedig infarktus. Az újraélesztés hagyományosan a légzés és a keringés pótlásából áll, ezt a mellkasfal nyomásával és az orron vagy szájon történő belégzéssel helyettesítettük. Az elmúlt években e tekintetben annyi a változás, hogy egyrészt felismertük – elsősorban felnőttek esetében – ha valóban a szív a döntő probléma, és ilyenkor a mellkas nyomásának a szerepe rendkívül fontos. Az is nyilvánvalóvá vált, ha néhány percig a páciens nem részesül lélegeztetésben, ez nem feltétlenül okoz károsodást. Ebben a tekintetben a tudományos gondolkodásunkat alátámasztotta, kicsit meg is előzte az élet. Arról van szó, hogy az újraélesztést vállaló laikusok, akik nem igazán tudták mit kell tenniük, gyakran a szájból szájba történő lélegeztetést – amitől, valljuk be, sokan viszolyognak – kihagyták. Kiderült, egyszerűen tapasztalati alapon, végeredményben ez nem okozott a betegnek ártalmat. Sőt ugyanolyan hatásos volt, mintha a laikus utca embere az újraélesztést a helyes befúvással, nyomással járó ciklust csinálta volna. Így született meg az a javaslat, hogy azoknak a laikusoknak, akik teljesen képzetlenek, sohasem tanultak, és még sohasem végeztek újraélesztést, de szeretnének segíteni, bátran végezzenek csak mellkaskompresszióval folytatott újraélesztést – mondja dr. Rudas László, a Szegedi Orvostudományi Egyetem tanára, akivel a fenti témáról a Magyar Kardiológiai Társaság éves konferenciáján beszélgettünk.
Hogyan kell szakszerűen végezni az újraélesztést?
-- Valahol a szegycsont közepén, az alsó harmadban kell a mellkast megfogni, a nyomásnál azt javasoljuk, hogy ne csuklóból, hanem inkább a testsúllyal ránehezedve – megkönnyítve ezt a dolgot – tegyük. Percenként százszor kell a mellkasnyomást végezni, és nagyon fontos, hogy hagyjuk a mellkasfalat teljesen felemelkedni, mert ez nagymértékben támogatja a keringést. Ez az, ami a nagyközönség, tehát nem orvosok, számára fontos.
Néhány évvel ezelőtt új ajánlások láttak napvilágot. Mi ezeknek a lényege?
– 2005-ben olyan ajánlások jelentek meg, amelyekben a legfőbb hangsúly a mellkaskompresszión van, illetve – azt, amit talán még a laikusok is ismernek – az újraélesztés ABC-jét (A-átjárható légutak, B-befúvás, C-compression, vagyis mellkaskomprrssziók) kissé módosították, ugyanis előtérbe került a mellkaskompresszió. Most a legújabb, 2010-es nemzetközi javaslat nem változtatta meg az öt évvel korábbi álláspontot, inkább azt mondhatnám, hogy annak a még szigorúbb betartását próbálja elérni. Lényege pedig, hogy még jobban lerövidüljenek azok a bizonyos szünetek, amiket ki akarunk küszöbölni. Tehát nem az elvek változtak, hanem a szigorúság és a pontosság, hogy ezt betartsuk.
Milyenek a kardiológusok tapasztalatai az utcai defibrillátorok hatékonyságával kapcsolatban?
– Az utcai defibrillátorok a fejlődés nagyon fontos lépéseit mutatják. A felnőttkorban bekövetkező hirtelen halálesetek döntő többsége egy olyan ritmuszavarral hozható összefüggésbe, amit ezek a defibrillátorok képesek megszüntetni. Nagyon fontos azonban az időfaktor: eltelik néhány perc, és ahogy a szív kitágul, telefut vérrel. Ilyenkor már a defibrillálás önmagában nem segít. Ha mindez nagyon gyorsan történik, nevezetesen, ha a szemünk láttára összeesik egy járókelő, s a falon ott a defibrillátor, felkapjuk, odavisszük, a berendezés jelzi, hogy ez például olyan ritmuszavar, amit sokkal meg lehet szüntetni, és leadja a sokkot – ez életmentő lehet. Ha viszont már eltelik néhány perc, ebben az esetben egy szimpla defibrillációval nem lehet segíteni. Ezért ezeknek a közterületeken elhelyezett defibrillátoroknak is olyan protokolljuk van – amit egyébként ezek a gépek „mondanak” –, amely előírja a mellkaskompressziót. Végeredményben, hogy csak defibrillációval sikert érjünk el, az az első 30 másodperctől 1 percig terjedő időszak, azon túl már nem lehet mellőzni a mellkasi nyomást.
Az oxigénterápia is egyre nagyobb szerepet kap. Mondana erről valamit?
-- Ez nagyon szűk szakmai kérdés. A nem intenzív terápiában otthonos orvosokban is talán él az a nézet, hogy az oxigén jó a páciensnek, és tulajdonképpen minél többet kap, annál jobb. Most ez egy picit fordult. Természetesen abban a fázisban, amikor áll a keringés, igyekszünk minél több oxigént juttatni a páciens szervezetébe. Az orvosok azonban rájöttek arra, hogy abban a szakaszban, amikor már visszatért a keringés, az elv, miszerint minél több oxigén, annál jobb, már nem érvényes, sőt a fordítottja igaz. Ebben az esetben a túl sok oxigénbevitel ártalmas lehet, ezért a keringés visszatérése után már kevesebb oxigént adunk a betegnek. De ez már, ismételten hangsúlyozom, szűk szakmai kérdés.
