Amikor a pillanatnyi érdek megkívánja, a vezető politikusok, általában a miniszterek egyike-másika nem minden hátsó gondolat nélkül közli, hogy az adott évben vagy rövidebb időszakban hány külföldi befektető mennyi pénzt ruházott a szerb gazdaságba. Arról azonban csak elvétve esik szó, hogy a honi állampolgárok közül hányan „vetemedtek” ilyen tevékenységre, és főleg milyen eredménnyel. Pedig kiváltképp az utóbbi igencsak lényeges volna, hiszen minden bizonnyal mindenki tapasztalhatja a saját környezetében, hogy vállalkozó szellemű – általában – fiatalok önálló életet igyekeznek kezdeni, de néhány hónap kínlódás után feladják. Az is a munkához való hozzáállást jelzi, hogy a legtöbbjük a kereskedelemben próbál szerencsét. Termeléssel rendszerint azok kísérleteznek, akik ugyanabban szakmában szülői háttérrel rendelkeznek. Ennek azonban van egy óriási előnye, nevezetesen az, hogy már tudják, mivel érdemes foglalkozni.
Nem elég ugyanis, hogy valaki beruház, még ha ez nemzetgazdasági szempontból olyannyira jól is hangzik, azt sem árt tudni, vagy legalábbis ráérezni arra, hogy mely területen van esély az erre a célra fordítandó pénz fialtatására.
Nemrégen ugyanis igen érdekes tanulmányt jelentetett meg Svetlana Jelić ismert közgazdász Makroekonomiai elemzések és irányvonalak címmel, s ebben részletezi és adatokkal támasztja alá, hogy melyik gazdasági ágban hogyan alakul a beruházások utóélete. Vagyis a rendelkezésre álló adatok szerint hol és mennyi hasznot hozott a befektetés.
A befektetés haszonszerzési kapacitását illetően magasan első helyen áll a vegyipar, hiszen évente minden beruházott dinár 47 para hasznot hoz. Ezt követi a gépjárműgyártás, de csak azért, mert a FIAT kragujevaci üzeme igen nagy pénzügyi hatékonysággal működik. Ebben az ágazatban 19 százalékos a tőkemegtérülés. Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy az ország vezetése Szerbia újraiparosítását tűzte ki célul. Más lapra tartozik, hogy ezt az elképzelést mennyi idő alatt és milyen áron lehet megvalósítani.
Ha azonban maradunk a jelenlegi valóságnál, vagyis annál a ténynél, hogy az ország még mindig jóformán agrárállamnak minősíthető, elsősorban a feldolgozóipar mutatói a legérdekesebbek. Nos, ezen a téren meglehetősen lehangoló a helyzet, hiszen az iparág mindössze 0,11 százalékos hatékonysággal működik. Persze itt is találhatók meglepetések. A köztudatban ugyanis uralkodó nézet, hogy a dohányfeldolgozás és az italgyártás igencsak kifizetődő. Legalábbis erre lehet(ne) következtetni, ha csak a kereseteket vesszük alapul. Ezzel szemben a dohány feldolgozásában minden befektetett dinár évente 32 para veszteséget, vagyis tőkecsökkenést okoz. Hasonló a helyzet az italokkal, mi több a gyógyszerekkel kapcsolatosan is. Az előbbi kettőnél a szakemberek azt állítják, hogy a folyamatosan növekedő jövedéki adó miatt csökken a kereslet, tehát a haszon is. A gyógyszeripar esetében nehezebb lenne ugyanezekkel az érvekkel élni, viszont amit a tanulmány is szem elől téveszt, az a népesség fogyása. A legújabb kimutatások szerint ugyanis Szerbia lakossága minden nap 107 egyeddel csökken. Ennek két oka van: a csökkenő népszaporulat és a fokozódó elvándorlás. És éppen az utóbbiból lehet következtetni a csökkenő gyógyszerfogyasztásra. Az idősek száma, akiknek nagyobb szükségük van a készítményekre, a földi élet természeténél fogva csökken, a fiatalok pedig vagy egészségesek, vagy/és máshol találtak maguknak életteret. Ez a körülmény maga után vonta a munkaerőhiányt is. Nem kell tehát azon csodálkozni, hogy a külföldi pénzek beáramlása egyre szerényebb, hiszen a nyugati tőkések kizárólag megfelelő tudással rendelkező szakmunkásokat keresnek, akik – reményeik szerint – folyamatosan növekvő profitot képesek produkálni. Vagyis őket legkevésbé sem érdeklik az „érdemdús pártkatonák”.
A szakszerű piackutatást végző hazai pénzemberek is sokszor meggondolják, mielőtt lehelyeznének egy alapkövet. Ők tudják a legjobban, hogy nem elég a bővülésre való törekedés. Ha nincs hozzá egy vagy több jó ötlet, akkor nagyon hamar kiderül, hogy a befektetésre szánt pénz még nem minden.
