Az utóbbi időben a Nemzetközi Valutaalap képviselői mindegyik belgrádi látogatásuk alkalmával agyba-főbe dicsérték a szerbiai vezetést, hiszen az ország makrogazdasági mutatói szembeszökően jók, s a kilátások arra engednek következtetni, hogy az előttünk álló években további előrelépés várható. Persze, csak abban az esetben, ha folytatódik a külső szemlélő (IMF) számára rendkívül észszerű gazdasági és pénzügyi politika.
Az utóbbi három évben a szerb kormánynak, a Nemzetközi Valutaalap tanácsait (utasításait) követve, sikerült megfékeznie az addig folyamatosan fenyegető inflációt, és elsősorban a lakosság bizonyos rétegeit érintő nadrágszíj-meghúzással stabilizálni az ország pénzügyi helyzetét. Tette ezt olyan vehemenciával, hogy a korábban felvett 1,1 milliárd euró készenléti hitelt nem kellett lehívnia, vagyis sikerült útját állnia az ország további eladósodásának. Ez azonban nem azt jelenti, hogy továbbra is teljesen független pénzügyi-gazdasági politikát folytat, hanem tanácsadási szerződést köt az IMF-fel. Arról ugyan nem szólnak a hírek, hogy ez mennyibe kerül az országnak, de okkal feltételezhető, hogy a nemzetközi pénzintézmény az ilyen vonatkozású szellemi tőkét nem adja ingyen. Vagyis: Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
Alapjában véve, ezzel nincs is különösebb gond, ha a tanácsok és a szakmai értékelések, illetve azoknak a végrehajtása eredménnyel jár. Jó okunk van feltételezni, hogy a belgrádi vezetés marad az eddig kitaposott úton. Legalábbis addig, amíg el nem érkezik egy bizonyos határig.
Az IMF ugyanis továbbra sem akar napirendre térni ama tény felett, hogy Szerbiában még mindig nem hajtották végre az állami, illetve a társadalmi tulajdonú cégek teljes magánosítását. Ezt az elvárást ugyan egy kissé nehéz megérteni, hiszen a fejlett tőkés világban sincs arra példa, hogy az állam teljes mértékben kisemmizte volna önmagát, vagyis lemondott volna a gazdaság minden részében a tulajdonlásról.
Szerbia esetében azonban van erre néhány kirívó példa, ami erősíti a szabályt. Azzal ugyanis még Nyugaton sincs probléma, hogy a költségvetés bizonyos, nemzetgazdasági szempontból fontos ágazatoknak folyamatosan pénzügyi segítséget nyújt. Ilyen például világszerte a vasút. Ez a tevékenység ugyanis egyszerűen képtelen maradéktalanul a saját lábára állni, mert a bevételei messze elmaradnak a szükségletek mögött. A vonatjegy árát ugyanis nem lehet a kifizetődőség határáig vagy afölé emelni, mert nem lesz, aki megfizesse. Ezért az állam inkább a saját zsebébe nyúl, és így ellentételezi a hiányzó összeget.
Más lapra tartozik azonban az energiaszektor. Az áram- és gázszolgáltatást már szinte mindenhol (kivéve az őskommunista országokat) magánosították, s lényegében ezzel a sorsukat a saját kezükbe adták.
Velük ellentétben, nálunk a villanygazdaságra és a Srbijagasra úgy vigyáz a kormány mint a szeme fényére. A külföldről érkező intelmek, miszerint végső ideje volna elkötni ezt a két közvállalatot az állami jászoltól, amolyan látszatreformokkal és átszervezésekkel igyekeznek senki számára sem megnyugtató válaszokat fabrikálni. Teszik ezt, miközben hangzatos kijelentésekkel arról biztosítják a (hazai) közvéleményt, hogy a továbbiakban a kormány, tehát az ország nem vállal kezességet a két cég által külföldi vagy hazai bankoknál felvett hitelek törlesztéséért. A nyilatkozat utolsó akkordjai még a levegőben rezegnek, a főváros legfontosabb épületében azonban máris döntés születik arról, hogy a villanygazdaság által (fejlesztésre!) igényelt kölcsön visszafizetését vállalja a kormány.
Semmivel sem számít kevésbé kedvencnek a Srbijagas. A pancsovai műtrágyagyár csődeljárása kapcsán ugyanis kiderült, hogy az üzem 180 millió euróval éppen a Srbijagasnak tartozik. Elhiszi valaki, hogy ez az óriási „fizetési haladék” a kormány tudta nélkül halmozódott fel?
Az is jelzésértékű, hogy a villanygazdaság átszervezésén a Világbank és az Európai Fejlesztési és Beruházási Bank szakemberei dolgoznak, s igen nagy a valószínűsége annak, hogy a „gázosoknál” is hasonló megoldáshoz folyamodnak. Ez ugyanis akár azt is jelentheti, hogy a jelenlegi szerbiai vezető nómenklatúra nem rendelkezik erre a célra megfelelő szakemberekkel.
Mivel a külföldi pénzintézetek nyomása nem lanyhul, ezért egyszerűen rájuk testálták ennek a két állami koloncnak a „gatyába rázását”.
