Ebből kiderült, hogy a jelzett hónapban 50 377 dinár, vagyis napi árfolyamon 426 euró volt a dolgozók átlagos nettó havi bére. Ez az összeg, a korábbi időszakhoz viszonyítva némi előrelépés ugyan, s kezdi megközelíteni az államelnök által ígért félezer eurót, de az összeg csupán a napi politikai céloknak felel meg, hiszen lehet vele dicsekedni. Mint már annyiszor, az illetékesek ezúttal is „elfelejtették” közölni, hogy az átlagos keresetből nem lehet megtölteni az úgynevezett fogyasztói kosarat.
Márpedig azt mindenki tudja, hogy nem a kézhez kapott pénz mennyisége határozza meg annak értékét, hanem elsősorban az, hogy mit lehet rajta venni.
A fiatalok nem emlékezhetnek rá, de az idősek valószínűleg sosem felejtik el a kilencvenes éveket, amikor Szerbia minden polgára névlegesen milliárdos volt, s ennek ellenére sokan kénytelenek voltak mély szegénységben tengődni, hiszen az Avramović-féle dinár bevezetése előtti napon egyetlen nyamvadt német márkáért nem kevesebb mint 11 ezer milliárd dinárt kértek a nepperek.
Éppen ezért csaknem felesleges döngetnünk a mellünket az átlagfizetés hangoztatásával. Annál érdekesebb, hogy melyik ágazatokban hogyan alakultak a keresetek. Az úgynevezett reálszektorban ugyanis 47 435 dinárt kaptak az emberek, az állam szolgálatában állók pedig 56 268 dinárt vihettek haza.
Napjainkban leginkább kifizetődő a légi közlekedésben dolgozni, hiszen ott 139 ezer dinár üti a pilóták és a kiszolgáló személyzet markát. Harminckét ezer dinárral kevesebbet kapnak a bányászok, akiktől aligha sajnálja valaki a havi 107 ezer dinárt, hiszen kilométerre a föld alatt, olykor folyamatosan negyvenfokos melegben dolgozni aligha nevezhető leányálomnak. A pilóták sem képezhetnek irigylésre méltó csoportot, mert ők sosem tudhatják, hogy minden egyes felszállás után mi történhet velük. Sajnos a napi hírekből tudjuk, hogy milyen következménnyel járhat egy aprócska hiba is.
Ha azonban górcső alá tesszük a közölt adatok egy részét, ma már belefásult lemondással vesszük tudomásul, hogy két állami vállalat, nevezetesen a villanygazdaság és a Srbijagas, a keresetek szempontjából igencsak eltávolodott a társadalomtól. Az ország költségvetését, tehát az adófizetők pénzét folyamatosan szipolyozók ugyanis 84 600 dinárért „dolgoznak” egy hónapig. Igaz, ők már eddig sem voltak a bérből és fizetésből élők Benjáminjai, hiszen bárhogyan is gazdálkodtak/gazdálkodnak, folyamatosan mögöttük áll a kormány és két kézzel szórja a lábuk elé a polgárok pénzét.
Velük ellentétben a gazdaságon kívüli szektor két ágazatában továbbra is sajnálkozásra méltó a helyzet. Természetesen az egészségügyről és a tanügyről van szó. A tanárok 52 500, az orvosok pedig 53 000 dinárral kénytelenek megelégedni, holott mindkét ágazatban kötelező az egyetemi végzettség.
A fentebb felsorolt magas fizetések ellensúlyaként találjuk a magánvállalkozóknál dolgozókat. A hivatalos nyilvántartás szerint Szerbiában több mint 250 000 magánvállalkozó tevékenykedik. Legnagyobb részük csak néhány embert foglalkoztat, de van olyan cég, amelyben több mint százan vannak alkalmazásban. Ők májusban kénytelenek voltak megelégedni a 27 000 dináros fizetéssel, az állami szektor irodistái viszont ennek csaknem a dupláját kapták.
A helyzet tehát meglehetősen egyértelmű: Ha valaki megfelelő pártkönyvecskével rendelkezik és sikerül bejutnia valamelyik (télen) fűtött vagy (nyáron) hűtött irodába, akkor lényegében megütötte a főnyereményt.
