A statisztikusok nyilván azért vannak, hogy minden érzelem nélkül közöljék velünk az adatokat. Ők szinte még véletlenül sem néznek a számoszlopok mögé, de nem is ez a dolguk.
Ilyen szakemberek a Szerb Nemzeti Bankban is megtalálhatók, akik éppen a napokban tették közzé, hogy az év első öt hónapjába a külföldre szakadt hazánkfiai 1,3 milliárd eurót küldtek a családjuknak, s ez 14,5 százalékkal több a tavalyi időarányosnál, az egész évre vonatkozóan pedig meghaladja a hárommilliárd eurót, ami messze felülmúlja a külföldiek által „behozott” és nálunk befektetett összeget. És ez még nem fedi a valóban beérkezett pénz mennyiségét, hiszen a jegybank szakemberei szerint jóval több, mint hatszázmillió érkezik az úgynevezett ellenőrizhetetlen, de legális csatornákon keresztül. Tudni kell ugyanis, hogy a határon bejelentési kötelezettség nélkül kivihetünk, illetve behozhatunk személyenként tízezer eurót. Márpedig, különösen a nyári hónapokban, nemcsak a török vendégmunkások rostokolnak órák hosszat a horgosi határátkelőhelynél, hanem a szerbiai vendégmunkások is leginkább ebben az időközben töltik évi szabadságuk egy részét, vagy egészét a szülőhazájukban. Azt talán mondani sem kell, hogy túlnyomó többségük nem érkezik üres kézzel. Elsősorban nem engedhetik meg maguknak, másrészt pedig az itthon maradt családtagok igencsak várják a „kizsákmányoló kapitalistáknál” megkeresett pénz egy részét.
Fentebb már összehasonlítottuk a Szerbiába áramló pénz és a beruházások összegét, s ez a korábbi esztendőkben sem volt másképpen. Tavaly például 2,8 milliárd euró érkezett a rokonoktól rokonoknak, a befektetők pedig 2,12 milliárd euróból építettek gyárakat vagy kezdtek más tevékenységbe.
A vendégmunkásaink pénze – elvileg – igen jelentős tétel, hiszen az utóbbi öt évben folyamatosan a nemzeti össztermék értékének a nyolc százalékát tette ki, s az ország pénzügyi korifeusai szerint az idén sem lesz másképp. Mi több, szerintük reálisan várható, hogy emelkedni fog, s ennek az ország és a polgárok csak örülhetnek.
Kérdés azonban, hogy olyan nagy boldogság-e a számunkra? A felmérések szerint ugyanis az összeg nyolcvan százaléka a fogyasztásba ömlik, vagyis a címzettek egyszerűen felélik a kapott pénzt. Ebből nem nehéz arra következtetni, hogy az itthoni keresetük, s egyáltalán a jövedelmük kevés a tisztességes élethez. Ezért (is) szorulnak a külföldön dolgozó családtagok támogatására.
A fennmaradó húsz százalék sem kevés, vagyis nagyjából 500-600 millió euróra tehető. Ennek a pénznek egy részéből az „adakozók” itthon valamilyen vállalkozást terveznek, gondolva arra az időre, amikor – esetleg – hazajönnek, de az sem ritkaság, hogy (természetesen az adakozó és az ajándékozott közös megegyezése alapján) az itthon élők fektetik be a pénzt. A beruházások kilenctizede Szerbia déli és délkeleti részében történik, általában kisvállalkozásokba, ami a politika számára is üdvös, mivel Niš és környéke – „hála” az észszerűnek egyáltalán nem nevezhető privatizációnak – az egykor nagy állami vállalatokkal rendelkező országrész, gazdaságilag leszakadt a többi területtől.
A szakemberek szerint valós az esély arra, hogy az ilyen módon beáramló pénzösszeg a következő években növekedni fog, amivel a politikusok nyilván dicsekedni fognak.
Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Ha logikusan gondolkodunk, rádöbbenhetünk arra is, hogy a várhatóan megnövekedő pénzbeáramlásnak igen súlyos ára lesz. Ugyanis aligha kétséges, hogy az elvándorlás folytatódni fog, s ezek az emberek küldik majd haza ottani keresetük egy részét.
Mivel érthető módon elsősorban a fiatalok veszik kezükbe a vándorbotot, nálunk minden bizonnyal csökkenni fog a munkanélküliség, de a munkaképes lakosság száma is. Mivel az országban az átlagéletkor 49 év, egy évtized múlva krónikus munkaerőhiánnyal kell számolnunk.
Tehát ami (vagyis a beérkező pénz) öröm, de szem előtt tartva a következményeket, tele van ürömmel.
