Rendkívül kemény szavakkal illette a kormányt a nemrégen Nišben megalakult Szabad Lakosok Egyesült Mozgalma azon a tribünön, amelyet a közelmúltban A munkásokat is megölik, ugye? címmel tartottak.
Talán még egyesek emlékeznek Sydney Polack: A lovakat lelövik, ugye?, csaknem ötven évvel ezelőtt készült filmdrámájára, amelyet kilenc kategóriában is Oscar-díjra jelöltek (de csak a mellékszereplő kapta meg az arany szobrocskát). Horace McCoy azonos című regényének témája azonban még ritka pontokban sem érintkezik a szóban forgó tribünön elhangzottakkal. Ezen ugyanis elsősorban arról beszéltek, hogy lényegében a kormány „megvetően félredobta a munkásokat és a nagytőke, a beruházók és a nábobok védelme mellett sorakozott fel, akiknek az olcsó, képzetlen és mindenekelőtt szófogadó munkásokra van szüksége”.
A hatalom ilyen hozzáállása sok munkásban elkeseredést váltott ki, s az is feltűnő, hogy az utóbbi években egyre több dolgozó követett el öngyilkosságot. Akik búcsúlevelet hagytak maguk után, azt írták, hogy a kilátástalanság, az anyagi csőd és a szégyen miatt követték el tettüket.
A mozgalom alapítója és elnöke a nagybecskereki Šinvoz három, a Goša vagongyár, valamint a Novi Pazar-i Raška egy-egy dolgozóját hozta fel példának, akik az anyagi helyzetükből fakadó végső elkeseredésükben szánták el magukat tragikus tettükre.
De azok sem dicsekedhetnek a sorsukkal, akik a munkások legvégső eszközéhez, a sztrájkhoz folyamodtak vagy egyes gyárakban megszervezték a munkabeszüntetést. Őket „ismeretlenek” folyamatosan zaklatták és fenyegették mindaddig, amíg nem sikerült elüldözni őket az országból. Volt, aki Svédországban négy évig menekülttáborban tengette életét, majd onnan is kiutasították.
Arra is van példa, hogy középvezetői állásban volt dolgozóknak sikerült meghiúsítani cégük „elprivatizálását”. Az egyikük most Belgrádban él és csak a hétvégén (pénteken este) tér haza, a másikat pedig, szintén „ismeretlenek” kétszer is megvertek, majd amikor látták, hogy ezzel sem tudják jobb belátásra bírni, felgyújtották a házát.
A fenti eseteket nem lehetett összefüggésbe hozni az állami szervekkel. A Jugoremedija egyik dolgozóját, aki sztrájkot szervezett, majd a elprédálós privatizáció megakadályozása után a dolgozók igazgatójuknak választottak, a bűnüldöző szervek – állítólagos visszaélések „alapos gyanújával”– kétszer is letartoztattak, de az ügy végkifejletéről a nyilvánosság nem kapott tájékoztatást. S amíg ő börtönben volt, az állam elvette két garzonlakását, a kocsiját pedig valaki felgyújtotta. Végül a Jugoremedija is bezárta a kapuit.
Meglehet, hogy a tribün hangadói bizonyos dolgokat eltúloznak, az azonban aligha vitatható, hogy ma a munkásnak igen kevés szava van. S ez különösen akkor igaz, ha valaki, valami csoda folytán, „megfelelő” pártkönyvecske nélkül jutott a munkahelyéhez. Sok esetben szakképzetlen emberekről van szó, hiszen a fiatalok sajnálatosan nagy számban, az egyetem elvégzése után egyszerűen külföldre távoznak. S ennek egyik következménye, hogy Szerbiában felütötte fejét a munkaerőhiány. S ez egyre kifejezettebb lesz, például Zentán az egyik pékség hónapok óta kiszolgálónőt keres, de senki sem jelentkezik. Pedig a többi vállalkozóhoz képest tisztességes fizetést ad az alkalmazottainak. Az is jelzésértékű lehet, hogy ugyanennek a városnak a piacán már hetek óta üres az egyik elárusítóstand, mert nincs, aki kiszolgálja a vevőket.
Nehéz bevallani, de tény, hogy a munkás – legalábbis átvitt értelemben – fogyóeszközzé vált.
