A jugoszláv szocializmus „korai ifjúsága idején” az akkori államvezetés a mindenáron való iparosodást tűzte ki célul. Ennek úgyszólván mindent alárendelt, s a (túl) nagyra törő tervek legnagyobb kárvallottjai a parasztok voltak, hiszen az építkezésekre nagyon sok pénzre volt szükség, és akkoriban csak a mezőgazdaság jelentett némi forrást. A nagyobb városokban egymás után épültek a gyárak, amelyek emberek tömegeinek nyújtottak munkalehetőséget. Akadtak persze meglehetősen nagy melléfogások is, hiszen a síkságra, messze az ércbányáktól, vasgyárat tervezni nem volt éppen észszerű dolog. Ennek ékes példája a szendrői acélművek. A környéken se bánya, se megfelelő minőségű szenet adó lelőhely nem volt. Mindent oda kellett szállítani. Ez csupán annyi előnnyel járt, hogy a környékbeli falvak és települések képzetlen lakói nehéz, de viszonylag jól fizető munkát kaptak, mivel az uszályokból kézi erővel kellett partra hordani a szenet. A napi oda-vissza utazás azonban igencsak megterhelte az embereket, s akkoriban Székelykeve, Kevevára, Kevepallos és más falvak sok lakosa egyszerűen áttelepült Szendrőre.
Mivel más városokban is erőltették ipari létesítmények megépítését, sok munkáskézre volt szükség, s ezek vidékről érkeztek, és a legnagyobb részük ott is ragadt.
Bizonyos adatok szerint százharminc évvel ezelőtt Újvidéknek mindössze tízezer (Zentának pedig tizenegyezer!) lakosa volt. A hatvanas évek végén már 180 ezerre duzzadt a számuk, jelenleg pedig – állítólag – több mint négyszázezren élnek Szerbia második legnagyobb városában. A létszámnövekedés elsősorban a munkahelykeresés és -találás miatt következett be, leszámítva a kilencvenes éveket, amikor is a háború dúlta vidékekről 40–60 ezer ember szemelte ki új otthonának a tartományi székvárost.
Hasonló átalakuláson ment keresztül Belgrád is. Különösen az utóbbi huszonöt évben, amikor az egykori állami és társadalmi vállalatok privatizációjának „áldásaként” a falvakban és a kisebb városokban viszonylag gyorsan tönkrementek az évtizedekig virágzó gyárak és üzemek, s munkások hada maradt munkahely és kenyér nélkül. Számukra két lehetőség létezett: külföldre, vagy valamelyik nagyvárosba vándorolni. Mindesetre elhagyni az addig oly féltékenyen őrzött családi tűzhelyet.
Ezen a téren napjainkban sem jobb a helyzet. Annyi bizonyos, hogy egy év alatt Szerbiában 65 ezerrel nőtt a munkaviszonyban levők száma, a statisztika azonban két adatot nem mutat ki. Az egyik, hogy hányan költöztek külföldre. A másik, hogy mennyivel csökkent a mezőgazdasággal foglalkozók száma. Tény, hogy csaknem 80 ezerre tehető a bejegyzett gazdaságok száma, látszólag tehát nem csökken a parasztok tömege. Túlnyomó többségében azonban idős, nem ritkán a nyugdíjkorhatárt elért gazdák művelik a földet, mert a fiatalok egyszerűen „eltűntek” a faluból. Felszippantotta őket Belgrád (és körzete), valamint Vajdaság. Elsősorban Dél-Bácska, vagyis Újvidék. Csupán tavaly a fővárosba 45 000, a tartományi székvárosba és környékére pedig 27 300 ember érkezett. Közülük mindössze 7800 származik más vidékekről, a többiek a város környékéről költöztek a Duna partjára. Az is jelzésértékű, hogy a jövevények átlagéletkora 34 év. Ők itt szeretnék megtalálni a boldogulásukat, s a jelek szerint másutt, pontosabban az érkezésük színhelyén már nem hiányoznak. Ha a szüleik a falu szövetkezetében, kicsinyke birtokán vagy a kazánkészítő műhelyben keresték egy ideig a kenyerüket, a magánosítás elvitte ezt a lehetőséget. A jó minőségű, de igen nehezen megművelhető réti föld ma már nem tudja eltartani a családokat. Mit tehet egy fiatal család? Több szempontot is mérlegelve városba költözik. Ott egyre könnyebben talál munkát, a gyerekeknek majdan nem kell bentlakásos diákként, egyetemistaként költeniük a nehezen megkeresett garasokat, sőt szórakozási, művelődési lehetőségük is sokkal több lesz, mintha őseik földjén maradnak.
Elvándorolnak – ma már ez egy sajnálatosan természetes folyamat.
